November vége felé járunk, egy meglehetősen hideg éjszakán. Már este 11 óra van és csak alig pár fok lehet. Sajnos mikor elrohantam otthonról nem igazán foglalkoztam az időjárással, és csak felkaptam a szürke tornacipőm, a zöld télikabátom, ami alatt csak egy fekete rövid ujjú pólót viselek. Eléggé fázok, de valahogy mégsem érdekel.
10 perce csak arra tudtam gondolni, hogy megfulladok, muszáj elmennem a házból, azonnal. Persze félreértés ne essék, nem fizikailag fulladok meg, nem ütött ki nálunk tűz vagy ilyesmi… lelkileg. Céltalanul elkezdtem szinte rohanni az utcán. Nem gondolkoztam, hogy merre megyek, csak mentem, amerre a lábam vitt. Mély levegőket vettem, éreztem, ahogy a hideg levegő beáramlik a tüdőmbe, majd ki. Nagyon próbálkoztam, de nem tudtam visszatartani a könnyeket, úgyhogy miután éreztem, hogy jönniük kell, már engedtem őket. Olyannyira, hogy meg sem töröltem a szememet, csak már akkor, amikor a könnyek akadályoztak a látásban. Nem érdekelt. Most sem érdekel.
Viszonylag sok ember van még az utcán és látom, érzem is, ahogy bámulnak, de nem érdekel. Egy gondolat fut csak végig az agyamon. Látják, hogy egy ember egyedül, sírva bolyong éjjel, és mégsem kérdezte meg senki, hogy jól vagyok e. Ez az egyik nagy baj az emberekkel. Nem is akarjuk észrevenni, hogy a másiknak problémája van és segítségre van szüksége. Mert ha észrevesszük, akkor már bunkóság nem segíteni, arra meg kinek van ideje és kedve egyáltalán?
10 perc kóválygás után elértem a város hídjához. Szinte nekiestem a korlátnak. Lehajtottam a fejem, és csak zokogtam. És azóta is csak zokogok. Sosem éreztem még ilyen ürességet, mint most. Nincs miért felkelnem, nincs ami motiváljon, és fontos vagyok egyáltalán valakinek? Mármint úgy igazán, őszintén. Számítok én bárhol is? Nem látom magam 10 év múlva, ahogy komoly, munkába járó felnőtt nő leszek, egy férjjel és esetleg már egy gyerekkel az oldalamon. Úgy érzem, nekem nem ez van megírva. Az én életem máig van megírva, és nem tovább. 5 percenként nézegetem a telefonom, hátha jön egy üzenet, egy hívás, igazából bárkitől. Csak hogy tudjam, hogy gondol rám valaki. De akárhogy nézem, nem jön. Egész nap nem jött.
Amúgy nemrég megismertem egy fiút, és azt hittem ő fog engem visszahozni az életre, hogy ő lesz az én erős alapom, az ok, hogy felkeljek reggel. Sajnos ő nem így látta. De nem baj, én megértem őt. Valaki másra volt szüksége, nem rám. Ennek ellenére mégis, napok óta várom az ő üzenetét is, amiben azt írja „Nem kellett volna elengednem téged, hiányzol!”. De ez az üzenet sem jön. És tudom, hogy nem is fog.
Vajon mit akar üzenni az élet ezzel? Felemel, aztán a földre dob. Talán azt akarja mondani, hogy „Vedd észre kislány, neked nem jár a boldogság. Neked ennyi volt!”. Ironikus, ez az egyetlen üzenet, amit kapok. Nem éppen erre vágytam, de elfogadom. Csak ez a korlát ne lenne ilyen magas, alig bírom átemelni a lábam rajta. Ha most vágynék az életre, talán ezt egy jelnek venném, hogy nem is kellene felmásznom oda, de tudom, hogy nem így van. Most kell döntenem, hogy elég magasra emelem a lábam, és megteszem, amit kell, vagy tovább áltatom magam. És márpedig elhatároztam magam, hogy nem menekülök tovább az élet üzenete elől. Nagy nehezen kiültem a korlátra. Sokkal keskenyebb volt, mint hittem.
Elég ijesztő innen a folyó. Sötét, magasan van, és a rossz idő miatt erősen hullámzik is. Biztos nagyon hideg, de legalább nem fogok sokáig szenvedni. Hamar elnyel majd, bár azt nem tudom, hogy előbb megfulladok e, vagy megfagyok. De nem is lényeges.
Nagyon butának érzem magam, de az utolsó reményemmel a telefonomért nyúlok. Habozok, mielőtt felnyitom. Félek, hogy nem fogok látni megint semmit. És így is van. Se hívás, se üzenet. Én sem hagyok ezért senkinek. Visszacsúsztatom a zsebembe a telefont, és lenézek a mélységbe.
Szemezek a sötétséggel, és egyre kevésbé tűnik ijesztőnek. Hosszú másodpercekig csak bámulunk egymásba: én a sötétségbe, az meg belém. Érzem, ahogy gyengül a kezem, és fokozatosan engedem el a korlátot. Csak hajolok előre, és szinte repülök a mélységbe, ami már nem is tűnik annyira mélynek. Érzem, ahogy a lelkem megkönnyebbül, és nyugodtság önt el. Mintha elaludnék. Aztán egyszer csak hallok egy csippanás; a telefonomat. Ijedten, összerezdülve térek magamhoz, és kapálózni kezdek a korlátba, de már nem érem el. Azt hiszem, ezt hívják reménynek. Az utolsó életösztönömnek. Még mindig zuhanok, de már nem vagyok nyugodt. Ijedt vagyok.
Aztán már csak a jeges vizet érzem, ahogy alámerülök, és megtelik a tüdőm. Csak pár másodperc, és most már… nem érzek semmit. Már nem vagyok semmilyen.
