Sohaország

Ájulás

A világ legunalmasabb óráján ültem: Matekon. Már csak egy hajszál választott el az alvástól, mikor a padtársam, Szili megkopogtatta a vállam:

- Jól vagy? Nagyon szét vagy folyva! – utalt a testtartásomra egy apró mosoly kíséretében.

- Áh, mostanában nagyon fáradt vagyok... - hajtottam vissza a fejem, mikor valami nagyon fura érzés kezdett el hatalmába keríteni... Úgy éreztem, ki kell jutnom erről az óráról, akár csak pár percre is.

- Tanárnő! Kimehetek mosdóba? – pattantam fel a padból. A tanár csak megvetően rám pillantott, majd unottan válaszolt:

- Menj!

Gyorsan kisiettem az ajtón, egyenesen le innen, az emeletről az alsó női mosdóba. Már a lépcsőn csörtettem, de felfülelek egy ajtócsapódásra, majd valaki rohanni kezdett. A hangokból ítélve felém tartott. Hátra se néztem, nem foglalkoztam sokat a dologgal.

- Várj már meg! – hallottam meg egy fiú hangját.

- Miért követsz mindig? – torpantam meg, hogy Szilamér sötétbarna szemeibe nézhessek.

- Mostanában nagyon fura vagy. Segíteni szeretnék. – válaszolt bociszemekkel.

- Miért akarsz segíteni? – vágtam továbbra is az értetlen fejemet. Az az érzés megint megszédített, és válaszát meg se várva, suhantam tovább. Lassan kezdtem „csillagokat" látni, amit a lassú elsötétülés követett. Egyensúlyom még jobban gyengülni kezdett, majd elestem: de valaki megfogott, ezért nem huppantam akkorát. Na vajon ki? Persze, hogy Szili.

- Azt hiszem, el fogok ájulni! – suttogtam kábultan a fiúnak.

- Nem lesz semmi baj! – majd óvatosan a folyosó közepéről elhúzott, és hátamat nekitámasztva a fehér falnak megsimította a kezem, s gyors léptekkel eltűnt. Nem is láttam már, hogy merre ment, valószínű segítséget hívott. Pár másodperc múlva a külső hangok egyre tompábbak lettek. Az érzés teljesen magába nyelt, mozdulni se tudtam tőle. Elájultam.

Egy másik világban ébredtem, ami nem fogható semmihez, de mégis, nekem ismerős volt... Ez az a világ, amiről egész életemben fantáziáltam. Hirtelen egy róka termett mellettem, és megszólalt:

- Üdv itt, én Ezra vagyok! – állt két lábra a beszélő állat.

- Mirabella – nyögtem ki a nevem, miközben óriásira tágult szemekkel bámultam a teremtményt.

- Lazulj már el, ez itt Sohaország! Bármi lehetséges. – lökött oldalba, amitől majdnem eldőltem. Hogy lehetek Sohaországban? Ez nem lehetséges... Minden esetre sikerült magamhoz térni, és szemügyre venni a körülöttem zajló dolgokat: A közeli erdő mélyéről csaholást hallottam, majd a sűrűjéből egy boldog kiskutya előtört, nyomában felnőtt kutyák is. Távolban a tó mellett lovak ittak, némelyiknek szarva is volt. Körülöttem zengőlegyek döngicséltek, és kolibrik szívtak nektárt a virágokból. Rigók csicseregtek az erdő fáiról, és tücskök ciripeltek a földalatti járataikból. A hangyák mászkáltak fel-alá mindenhol, néhány a keresztespókok áldozatává vált. A közeli tó felszínén molnárkák siklottak könnyű mozdulatokkal, s felettük szentjánosbogarak repkedtek világító potrohukkal. Kövek alatt ősbogarakat véltem felfedezni, és nedvesebb területeken pedig csigák kúsztak. A messzeség mezőjén egy fát láttam, mely tetején egy házikó szerűség álldogált.

- Igen, az ott a házad. A házunk. - nézett velem egyirányba a róka.

- Hogyhogy az enyém is? – fordultam meg, és tekintettem rá kérdőn.

- Hát nem emlékszel? Mikor a fák tetején játszadoztál, mindig otthonodként tekintettél a sűrű lombjára, és ez most megvalósult. Egy igazi ház lett.

Az emlékek csak úgy jöttek fel. Minden egyes itt élő élőlényhez, helyhez tartozik legalább egy emlékkép. Ezek után hirtelen jött egy ötletem: ledobtam lábbelimet, majd a puha pázsiton szaladni kezdtem. Az érzések áramlottak bennem fel és alá.

- Várj már meg! - kiabált utánam a róka.

Minden megfagyott bennem. Összefüggés mindenhol...

- És, és... Te ki vagy? Ugyanazt mondtad, mint Szili. – merengtem el az előző három szaván.

- Ki az a Szili? - torpant meg egy darabig - Csak szórakozok! Tudom ki az. - nevetett fel - Én jobban ismerem, mint bárki más.

- Ezt meg hogy értsem? - pillantottam rá gyanakvón.

- Ja, sehogy... Csak úgy mondtam. - hallgatott el titokzatosan.

- Ahogy akarod... - fogadtam el azt a tényt, hogy erről nem fog mesélni. Ezek után levetettem magam a gyepre, s bámulni kezdtem a gomolygó hófehér felhőket. Egy darabig elvoltam ebben a pózban. Kisvártatva egy zengőlégy rászállt az orrom hegyére. Ujjamat a rovar mellé raktam, majd az fel is mászott rá. Felültem, és érdeklődve vizsgáltam. Olyan érdekes, hogy darázscsíkos potroha ijesztően virít, mégis, nem csíp meg. Csak egy barátságos rovar. Megállapításom után ujjamat felmutattam az égbe, s a teremtmény elszállt róla. Feltápászkodtam, majd következő úti célnak a tavat céloztam be, melyen molnárkák suhantak, és szentjánosbogarak repkedtek tükörsík felszíne felett. Ugrándozva mentem, miközben kiélveztem mindent, ami körülöttem történt: a nap sugarai simogatóan melengették a bőröm, a lágy szél barna hajamat az ég felé röpítette, s közben hallgattam az erdő zenéjét; rigók csicseregtek, és tücskök ciripeltek. Hamarosan oda is értem a tavacska mellé. Leültem a szélére, majd lábaimat belelógattam. A langyos víz csiklandozta a talpamat, s teljesen megnyugodtam. Ez nem tartott sokáig, mivel egy kiskutya apró mancsaival belökött a vízbe. Szerencsétlen bogarak mind szétreppentek, és arrébb siklottak. Megfordultam, hogy ránézhessek a rakoncátlanra, aki belökött a derékig érő tóba. Nem hogy elszégyellte volna magát, de még be is ugrott mellém!

Most már mindenhol vizes lettem... Nem haragszom rá, mivel a nap gyorsan meg fog szárítani. Közelebb lépdeltem a vízben a kutyushoz, majd megsimogattam a buksifejét:

- Te kis csibész! – nevettem el magam. – Csibész lesz a neved, ezt már tudom. – felkaptam a kezeim közé, és kiraktam a szárazra. A kutyuli lerázta magáról a vizet, mely következtében szembefröcskölt. Felnevettem, s kikászálódtam én is, de törölköző nem volt. Pedig kellett volna, kezdtem fázni. A ház felé vettem az irányt, ám Ezra már olvasott a gondolataimban, és hozta is a megmentő anyagdarabot hazulról, plusz a cipőmet is összeszedte félúton.

- Sikerült megbarátkozni az ebbel? – mosolygott a róka.

- Persze, már van neve is: Csibész! – tekertem körbe magamat a törülközővel - Olyan aranyos, csak egy dolgot nem értek... Ha te tudsz beszélni, akkor ő miért nem? – szontyolodtam el.

- Miért tőlem kérdezed, mikor te is tudod a választ rá?

Ilyenkor mindig annyira elgondolkodok, és tényleg... Én legtöbbször azért szerettem a kutyákat, mert beszéd nélkül is megértettem őket. A viselkedésükkel és az érzéseikkel beszélnek. Leültem a puha fűbe, majd magam mellé hívtam Csibészt. Bársonyos, kissé még nedves bundáján végigsimítottam a kezem, közben elmerengtem; Mi is lehet az erdőben? A róka kérdően nézett, majd ő is a rengetegre bámult.

- Min gondolkozol ennyire? - pillantott vissza rám.

- Valahogy a fatömegen belüli dolgok titkokat rejtőek számomra... - tűnődtem tovább.