Sohaország

A tudatalatti

- A te világod. Csak te tudod miket rejtettél minden mögé.

A szavai pillanatról-pillanatra csengtek a füleimben. „miket rejtettél minden mögé." Valahogy sejtettem milyen látvány fog fogadni... A kutyák is az erdőből menekültek ki még az elején... A törölköző lassan be is szívta az összes vizet a testemről, s a cipőimbe is belebújtam. Megindultam a sűrű fatömegbe. Ezra csak ingatta a fejét, hogy a sötét múltamban szeretnék kutakodni. Csibész peckesen mellettem ügetett, mit sem foglalkozva az elénk tárulkozó látvánnyal, s mi is lakozik az erdő mélyén. Már öt perce, hogy mentünk, mikor egy düledező viskót véltem felfedezni. Ablakai körül feketeszén nyomok, mintha belül lángra kapott volna egyszer régen. Óvatosan bekecmeregtem az omladozó ajtón...

Minden, ami ott volt, csak a negatívat sugallta. Mindegyik sarokban pókhálók. Káosz. Tárgyak hevertek a padlón, a polcokon, székeken, asztalokon és még sorolhatnám. Egy törött szentképet emeltem fel, melyből csak áradt a sok rossz emlék... Hirtelen benyilallt a karom, mely hatására eldobtam a tárgyat. A földre estem, és a bűntudat keserves érzelme járta át minden porcikám, még ha nem is én tettem a rosszat az említett dologgal. Egy kiránduláson a társaink hozták fel az ottani forrástól, csak hogy megijesszenek minket vele... Negatív nyomot hagyva bennem ezzel, sokszor rettegéssel töltött el, hogy engedély nélkül tettünk tönkre valamit, ami nem is a mienk. Ám ezen sikerült is túllépnem. De ami most fogadott... Pár számomra fontos emberről volt valótlan cikk, újság, melyek szétdobálva szanaszét, benne, hogy miként csorbították meg a becsületüket. A polcokon képek, mikor valaha is kigúnyoltak engem, pár siránkozó mondatom a falra és mindenhova felírva... Léptem egyet, és ekkor hangokat hallottam, mintha valamilyen lemezt elindítottak volna, rajta, hogy milyen mondatokkal, szavakkal szégyenített meg több száz ember. „Ilyen ostoba, önakaratú embert még nem láttam." „Hát te tiszta hülye vagy..." „Milyen szánalmas, ahogy viselkedsz és kinézel!" – ehhez hasonló dolgok játszódtak, csengtek a fülemben. Egyszerűen nem bírtam... Lelki fájdalmamban összekuporodtam a földön, és zokogtam. Egyszer csak valaki megkocogtatta a vállam. Felnéztem, és az eddig megszokott sötét árnyalatból Ezra körvonala világított ki.

- A múlton siránkozni felesleges. Látod, a rossz irányt te választottad. Pedig tudd meg, ennél a helynél sokkal szebb dolgok vannak a világodban. – nyújtotta felém a mancsát. Könnyeimet letörölve feltápászkodtam, és végre kiléptem ebből a siralmas házból. Még utoljára hátra néztem, és elgondolkoztam:

- Hát, igen... Nem kívánom senkinek, hogy a múltjában éljen. Ennél sokkal szebb élményeket lehet szerezni. - s a gondolatomtól elkezdett összeomlani a ház környéke. A föld ketté nyílt, egy szakadék képződött. Csibész a repedés túloldalán ragadt. Ijedten a rókára néztem, aki csak a reakciómat várta...

Idegesen rohantam a kutya után, aki éppen zuhant volna a mélybe... Az utolsó pillanatban elkaptam. Felhúztam, mire alattam is repedezni kezdett a talaj. Adrenalin szintem az egekben járhatott. Nagy erővel felkaptam Csibészt, és egy óriásit ugrottam. Lehuppanva a biztonságos oldalra leraktam a kutyát, és csak szaladtunk pár méteren át. Mikor megálltunk, figyelni kezdtük a távolból, ahogy azt az iszonyatos helyet elnyeli a föld... A rossz emlékeimet ezennel eltüntette a mélység. Már a múlté ez is. Ezek után indultunk ki az erdőből. Lépteinket a fák hűvös árnyéka követte. A forró pázsitra érve boldogságomban felsóhajtottam. Leguggoltam a kutyushoz, aki hálálkodva az ölembe ugrott. Leterített a földre, s szétnyaldosta az arcomat. A róka megszólalt:

- Na, gyere! Lassan sötétedik! - szökkent egyet a ház irányába, invitálva engem, hogy kövessem. Letettem magamról a kiskutyát, és a nyomába eredtem. Csibész szomorúan tekintett utánunk; tudta, nem jöhet. Ezután szétnéztem magam körül, s szemeim megakadtak a nap lassan lefele haladó fényén. Az égalja piros-rózsaszínben úszott, majd színátmenetesen átszivárgott a kéklőégbe.

Hirtelen azon kaptam magam, hogy odaértünk a fa elé. Először ügyesen és peckesen felugrált Ezra, aztán én is felmásztam utána. Az egyszobás ház nagyon rendezett, de egyben üres is volt. Csak pár dolog volt elhelyezve benne. Felkapcsoltam a villanyt, s leültem az ágyra. A róka is mellém kuporodott. Megsimítottam selymes bundáját, majd belekezdtem a mondanivalómba:

- Tudom, hogy egyszer fel fogok ébredni... Egy ágyon, ahol aggódó szüleim tekintetével fogok találkozni, csak mert elájultam, avagy kómába estem... - gondolkoztam - Most annyi lenne a kérdésem: azért vagyok itt, mert ide kellett jönnöm, vagy ez a "véletlen" műve?

- Ezt döntsd el te. Szerinted, ha ez a tapasztalás szükséges volt az életedhez, akkor az ájulás oka a következő: tanulnod kellett egy kicsit a tudatalattidból. Mert valójában ez csak egy álom. Egy állapot. Mind te hoztad létre az elméddel. - Ez mind te vagy. -

- Tudod, nem szeretnék ebből az álomból felébredni...