PRISON

1

Életem egyik legnagyobb napja következett el azzal, hogy végre rendes munkavállalóként helyezkedhettem el, ráadásul az ország egyik legnagyobb és legelismertebb magánkórházában. Kimondhatatlanul vártam már azt, hogy segíthessek azoknak, akik saját elméjüket börtönnek tekintve élik mindennapjaikat folytonos félelemben és kétségekkel tele. Igen, pszichiáter vagyok, amit embertársaim sokszor megkérdőjeleznek törékeny és visszafogottnak mutatkozó jellememből adódóan. Pedig aki ismer tudja, milyen közel áll hozzám a mentális betegségek kezelése és a lelki sérelmek gyógyítása.

A tíz emelet magas hófehér épületről meg se lehetett volna mondani azt, hogy már évtizedek óta itt áll, maximum 5 évesnek saccoltam volna, olyan modernek és makulátlannak tűnt fehérsége és száz meg száz ablaka tökéletesen sorakozott egymás mellett emeletenként.
Ahogy beléptem, megcsapott a jellegzetes kórház szag, amit gyakorlataim alatt annyiszor éreztem már, hogy teljesen megszoktam. Most viszont ahogy belélegeztem a fertőtlenítő és a gumikesztyű illatának keverékét, gombócot képzett a hasamba. Jobban izgultam, mint az állásinterjún egy hónapja, pedig az se volt ám egy leányálom. Azt hittem a végén még engem is be kell fektetni mert elpatkolok az izgalom hevében. Gyors köszönés recepciósnak, és lábaim már tudták is az utat a liftekhez. Mázlimra szabad volt az üvegből összeállított fülke, így hamar be is léptem, kisebb hezitálást követve pedig a 10. emelet gombját nyomtam meg. Egészen elvarázsolt, ahogyan az üvegliftből láthattam az egész klinikát, hála a négyzetszerű kialakításának. Mindenhol csak fehér köpenyes alakok mozgását véltem felfedezni, civil ruhásokkal nem is találkoztam még akkor se, amikor először jártam itt. Egyre nagyobbnak éreztem a gombócot a gyomromban, de egyben teljesen belelkesültem a gondolattól, hogy perceken belül én is fehér köpenyben sétálhatok végig ezeken a folyosókon.

- Nagy Abigél Sára, igaz? - ráztam kezet a igazgatóval, akit ugyan már ismertem az interjúról, formalitásból kezet ráztunk. Nevemre határozottan bólintottam egy mosollyal az arcomon.

- Így van, Igazgató úr!

- Ugyan kisasszony, hívjon Kelemennek. Ne legyünk ennyire ridegek! - villogtatta meg mosolyát. Igazán szemrevaló fazon volt. Rajta is mindenkihez hasonlóan fehér köpeny volt, sötétbarna jól befésült haja jól illett kissé borostás arcához. Ha nem lenne a főnököm és néhány évvel idősebb lennék nehezemre esne komolyan venni.

- Értettem, köszönöm! - biccentettem egyet.

- Nem is szeretném nagyon az idejét rabolni, ugyanis dolgozni jött - kuncogott magában miközben az egyik szekrényt az irodájában kinyitotta és egy, még csomagolásban lapuló köpenyt rakott az asztalára amit a papucs, a fehér nadrág és póló is követett. A fejemben ezekben elképzelni magamat nehéz volt és csoda, hogy nem grimaszoltam egyet, mivel minden alkalommal amikor gyakorlaton kaptunk valami ruhát az biztos, hogy legalább három mérettel nagyobb volt nálam és úgy néztem ki benne, mint egy zsák.

- 39-es láb, S-es ruhamérettel. Jól emlékeztem? - nyújtotta felém a kész kis szettet.

- Teljesen jól, Kelemen. Nagyon szépen köszönöm!

- Az öltözője az emeleten lesz, a folyosó bal végén. Oh, apropó - vett ki még egy kulcsot a fiókjából - szekrénykulcs! És akkor ahogy megbeszéltük, 9. emelet. Onnan eligazítják az ott dolgozó nővérek és a többi orvos. Nagyon rendesek, ne aggódjon. Jó kezekben van. - nyugtatott meg.

A tágas, tiszta öltöző és meglepően nagy szekrényem tovább táplálta örömömet és lelkesedésemet. Legnagyobb ledöbbenésemre pedig még a munkaruhám is úgy passzolt rám, mintha csak nekem szabták volna. Kontyba fogtam a hajam, majd a tükörbe tekintve elégedetten illesztettem a köpenyem bal oldalára a névtáblámat. - Vágjunk bele. - mondtam biztatásképpen, majd végre elhagytam az öltözőt talpig fehérben, akárcsak a többi ott dolgozó. Már én is ide tartozom, én is ennek a csodálatos, embereket megmentő közösségnek vagyok a része és ennél jobb érzés nincs is a világon.

- Annyira örülünk, hogy egy ilyen lelkes fiatallal dolgozhatunk együtt, mint Ön, Abigél! - jegyezte meg az osztály főorvosnője, avagy Dr. Fehér Klára. Mosolygós, negyvenet karcolgató nő, hasonlóan megnyerő jellemmel, mint Kelemen. A nővérek is nagyon kedvesnek és együttműködőnek tűntek, szinte el se hittem, hogy itt mindenki ennyire rendes és örömtől kicsattanó formában van... pedig ez akárhogy is nézzük egy kórház.

- Alig várjuk, hogy megismerje a betegét! - csapta össze a kezét a mellette álló nő is, névtáblája szerint Varga Gyöngyi, diplomás ápoló és osztályvezető főnővér. Egy pillanatra felszökött a szemöldököm, mert azt hittem kiválaszthatom a betegemet, de végül jogos, hogy a főnökeim döntenek helyettem. Elvégre ez még csak az első napom. - Luca egy igazán... - sóhajtott fel hirtelen - érdekes eset. Ránk már egyáltalán nem hallgat és abban bízunk, ha egy idegen emberrel találkozik esetleg, akkor könnyebben bele lehetne férkőzni a bizalmába. Érti, igaz? - nézett a szemeimbe mély bólintással, amit hasonlóan követtem.

- Természetesen. Bízom a képességeimben, melyik szobában találom Lucát?

- 808-as, de bármikor elbizonytalanodsz, nézd csak meg a kórterembeosztást! Oh, hol a modorom, letegeztem, pedig meg se kérdeztem.

- Nem baj! Tegezzen csak! - mentegetőztem.

- Remek, ez kölcsönös! - vigyorgott - Na, szóval a beosztás igen! - mutatott a főnővér a nővérpult falán lógó táblára, amin kórtermek száma alatt ágyszámonként sorakoztak a betegek nevei. Pont, mint az összes többi kórházban, ahol volt szerencsém gyakornokoskodni.

- 808, Bajnok Luca, 2005.07.20 - olvastam halkan fel a nevet, majd mikor az évszámhoz érkeztem éreztem, mennyire elszorul a szívem. Még csak tizenöt éves. Ennyire komoly az állapota ilyen fiatalon?

- Na akkor gyere! Onnan kezdjük a vizitet ma, hogy minél előbb megismerhesd! - felelte a doktornő - erre szükséged lesz. - nyomott a kezembe egy irattartót, amiben Luca leletei és lázlapjai lapultak. Beismerem, elég vastag egy mappa volt. Hány hete lehet itt?

- Jaj igen, jó tudni a kórelőzményeket! - jegyeztem meg, miközben már elindultunk arrafelé.

- Igen igen, meg védeni is jól tud. - mondta a mondata végét elég halkan, viszont eléggé hallhatóan ahhoz, hogy megkérdőjelezzem, mire akart ezzel célozni. Jobb talán nem is szóvá tenni.

- Jó re- köszöntem volna, azonban az orvos gyorsan lepisszegett. Kezdek kicsit összezavarodni. Ahogy az egy ágyas kórterembe léptünk, egyből megcsapott az áporodott levegő szaga. A függönyök aligha hagyták, hogy egy kevés fény is a szobát érje, az ágy pedig falhoz húzva, jobb kéz felől volt. Üresen? Alig, hogy fel tudtam mérni a terepet, a helység másik oldaláról egy műanyag bögre repült felém, amit csodával határos módon sikerült kivédenem, hála a mappának. Tényleg emiatt kellett?!

Ott állt a szoba másik oldalán, szorosan a falhoz húzódva. Apró termet, vállig érő vörös hajjal, nagy kék szemekkel. Elnyűtt szürke pólóján kívül nem láttam mást rajta, még azt is összehúzta magán ahogy egyre csak védekezni próbált.

- Menjenek ki. Most azonnal menjenek ki. - hebegett ennyit, kezeit ökölbe szorongatva. Sok esettel volt már szerencsém találkozni a tanulmányaim során, de ilyen fiatal lányt ilyen állapotban még soha életemben nem láttam.

- Menjünk. - mondta halkan a főnővér, megérintve a vállamat.

- Ti menjetek. Én itt maradok. - válaszoltam hozzám képest határozott hangnemben.