PRISON

2

Elfogott az az érzés, ami miatt mindig is ezt akartam csinálni. Mintha egy nagy adag adrenalinfröccsöt fecskendeztek volna izmaimba, szívem pedig éreztem, hogy olyan gyorsan dobog, hogy majd kiesik a mellkasomból. Életem első betege, akinek a mentális és lelki egészsége a kezeimben van, csak az én kezeimben. Azt se tartom kizártnak, hogy egyből az egyik legnagyobb kihívás elé lettem állítva amit valaha életem során tapasztaltam.
Még tanulóként, nagyjából két éve, az egyik oktatóm mondta azt nekem, hogy egy kórházban minden beteg védtelen és legyen akármilyen is az állapota, legyen akármilyen a származása, a neme vagy a kora, ugyanolyan elesett ember, akinek a mi segítségünkre, szeretetére és türelmére van szüksége. Attól a naptól kezdve mindig ezzel a mondattal léptem be a kórházba és bármilyen komolyabb szituáció is történt, mint valami varázsige, úgy emlékeztem vissza erre, amitől aztán hidegvérrel, de ugyanolyan odaadással és empátiával tudtam nekilátni a feladataimnak.

- Abigél, biztos ne maradjon itt valaki? - kérdezte óvatosan az doktornő mellett álló asszisztens, aki a többi beteg mappáját szorongatta a kezei között. Észre se vettem, hogy bejött. Mondjuk, más helyeken is "divat" volt késni a vizitekről.

- Ez az én feladatom. Hiszen, erre lettem megbízva, nem igaz? Egyedül szeretném kivitelezni. - biccentettem egy kis mosollyal a kis csoportnak, akik ezt követően halk óvva intésekkel hagyták el a szobát. Amint az ajtó becsukódott mögöttem, csak én és Luca maradtunk a kórteremben. Félelmét szinte érezni lehetett a levegőben, ami már-már áthághatatlanná vált, amint elkezdtem lassú léptekben felé közelíteni. Ezúttal már arccal a falnak fordult, olyannyira megfeszítve minden izmát, hogy jól láthatóan remegésbe kezdett. Olyan volt, mint ősszel a falevelek: vörös haja még stimmelt is a hasonlathoz ahogy törékeny testalkata is. Néha olyan jó lenne, ha beleláthatnék az emberek fejébe, ezáltal biztosan könnyebben rájöhetnék arra, honnan ered a probléma forrása.
- A kórelőzmények, hát persze! - jutott egyből eszembe és menten ki is nyitottam a mappát. "Víziók, hangulatzavarok, öngyilkossági hajlam." olvastam magamban a szöveget. Amint viszont egy bizonyos kiemelt részhez érkeztem, ismét éreztem azt az izomszorító érzést, a szívem pedig mintha kihagyott volna néhány ütemet. "Köz-és önveszélyes" felpillantottam a lány alakjára, aki még mindig ugyanúgy a sarokban szorította magát, szinte már elnyelte a fal.

- Nagy Abigél Sára. - mondta ki hirtelen a nevemet, amibe teljesen beleborzongtam. Rám se nézett, nem olvashatta le a névtáblámat se. Mégis honnan tudta, hogy ki vagyok?
- Ma kezdtél itt dolgozni, idén végeztél az egyetemen. Pszichiáter vagy és te kaptad azt a feladatot, hogy engem kezelj.

Elakadt a szavam. Kezdtem azt hinni, hogy talán én is megőrültem és beképzelem azt, hogy ez a számomra teljesen ismeretlen (ön és közveszélyes) gyerek mindent tud rólam. Ilyeneket csak a filmekben meg a könyvekben lehet olvasni amik nyilván sokszor nem mutatják a valóságot. Lehetséges, hogy ez egy álom? De ahhoz túlságosan valódiak a szagok, a hőmérséklet és a látvány is. Mégis, ez túl paranormális.

- Hogy csinálod ezt? - tettem még egy kis lépést felé, remélem nem támad nekem.

- Nem tudom. - fordult váratlanul felém, valamelyest nyugodtabban.
- Ha tudnám nem lennék itt. Illetve ha képes lennék uralni se kotyogtam volna el senkinek.

- Figyelj, Luca. Én nem akarlak bánt-

- Tudom. Ülj le. - szakított félbe. Nem kerítettem nagy feneket az nem túl formális megnyilvánulásainak, mivel nyilván nem tehet róla. Az ágyhoz lépdelt, majd a szélére ülve a mellette lévő üres részt finoman megpaskolta.
- A köpenyed viszont vedd le kérlek. Látni se bírom. - továbbra is (sőt most jobban) nagyon abszurdnak gondoltam az egész helyzetet. A köpenyem végül az ágy támlájára raktam, majd leültem Luca mellé. Törökülésbe húzta fel lábait, mezítlábas talpait pedig kicsit átdörzsölte a kezével, nyilván fázott miután a hideg padlón ácsorgott.

- Bennem tényleg megbízol?

- Igen, mert neked nincsenek rossz szándékaid. Mindenki aki itt van viszont ellenem van. Vagyis inkább az ellen, hogy életben maradjak. - mondta ezt olyan hangsúllyal, mintha azt mondta volna süt a nap. Szóval nem elég, hogy ez a Luca látnoki képességekkel rendelkezik ami miatt megbízik bennem, mert őszinték a szándékaim, de az hogy másban a kórházban nem? Mégis honnan jött neki az, hogy meg akarják őt ölni? Kizárt dolog! Ebben a kórházban még a főfőnök is nagyon kedves!

- Hazugság minden, amit látsz. De ezt jobb, ha nem tudod. Különben veled is végezni akarnak. - nézett fel rám hirtelen hideg szemekkel.
- Nincsenek látogatók, nem is jöhetnek be. Egy kórteremben szigorúan egy beteg van... beteg. - macskakörmözött - némelyik meg el is hiszi, hogy az. Aztán hopp, beoltanak valamivel amitől aztán a tested fura dolgokat csinál. - vonta meg a vállait. - De hidd csak azt, hogy ez egy kórház.

- Mert ez egy kórház! Az egyik legjobb az országban és Európában is elismert! - bizonygattam, de mondanivalóját követően mégis kissé elbizonytalanodtam. Tényleg nincsenek ugyanis látogatók és egyágyas kórtermek vannak az egész kórház területén. Akárhogy is nézzük, akkor is olyan, mintha nem a valóságról beszélne. Lehetséges, hogy skizofrén? De az előre meglátásait ez akkor se támasztja alá. Az se normális de... Az nem egy betegség. Az egy adottság.

- Remek. - közönyösségét és az előbb mutatott heves érzelmi reakciói csak jobban alátámasszák az előbbi felvetésemet. - Amúgy nem vagyok skizofrén mielőtt sokadik emberként ezt állítanád. Csak az igazat mondom, mások pedig hazudnak. De mint mondtam, nem fogom neked kifejteni. - nézett rám egy fanyar mosollyal - elvégre ez egy kórház, ahol mindenkinek segítenek.
Sokadszorra futott át rajtam a hideg és teljességgel sikerült összezavarodnom. Muszáj voltam visszaemlékezni arra a bizonyos bölcsességre az oktatómtól és mantráznom a fejemben.

- Azt megkérdezhetem, milyen gyógyszereket szedsz? - próbáltam szakértőként hozzáállni inkább a dologhoz.

- Azokra gondolsz, amiket azért adnak be, hogy egész nap aludjak és ne ugorjak ki az ablakon? - kiakasztó mennyire nyugodtan beszél.

- ...Igen? - vontam fel a szemöldököm, ismét fellapozva a kórisméjét.

- Azokat nem veszem be.

- Micsoda?! - akadtam ki szemmel láthatóan - Nem is figyelnek arra, hogy beszeded-e őket rendesen?

- Ha valaki bejön utána nem mer többször visszajönni ide. - jegyezte meg halkabban, mintha egy kicsit visszajött volna a félelemérzete.

- Mivel én leszek a pszichiátered én figyelni fogok rád, ez egészen biztos!

- De bogyókat ne hozz. Se tűket. - rázta a fejét. Megint csak megsajnáltam őt. Legszívesebben megöleltem volna, de tartva attól, amit olvastam, csak egy aprót bólintottam megértésemet jelezve.

- Kitalálok neked valami megoldást.

- Tudom. - kinyújtotta lábait, leszállva az ágyról majd az ablakhoz sétált és kicsit elhúzta az egyik függönyt. - Te egyszer se fogsz nekem ártani. - nézett ki a távolba.

- Ez megint ilyen látomás dolog? - nyitottam fel közben a füzetemet és jegyzetelni kezdtem az eddig tapasztaltakat.

- Igazából én inkább megérzésnek hívom. Nincs felette uralmam. Csak szeretném ha lenne. Mondjuk a legtöbb esetben jókor törtek rám az ilyesmi dolgok. - meglepetésemre kitárt egy ablakot, amiről ugyan kiugrani nem tudott volna -az előbbi válasza nyomán- , mivel fémrácsokkal volt védve. A hűvös őszi levegő pillanatok alatt felfrissítette a szoba levegőjét.

- Értem. - csuktam be a füzetemet a jegyzetelésem után - Most kimegyek, nem néztem át részletesen a papírjaidat. - pattantam fel az ágyról, elindulva az ajtó felé.

- Abigél, - fordultam azonnal oda, amikor meghallottam, hogy a nevemen szólít - maradjon ez a beszélgetés titok.

- Úgy lesz. Ígérem. - mentem ki végül az ajtón. Rengeteg kérdés gyülemlett fel a fejemben és válaszokat vártam, viszont nem beszélhettem erről senkinek, mert megígértem Lucának.
Felfoghatatlan, milyen képességgel van megáldva, amit ugyan elmondása szerint nem tud irányítani, mégis jó időzítésekkel jelenik meg. De kérdőjeles az, hogy amiket a kórházról mondott elég burkoltan annak mennyi köze van az igazsághoz és/vagy egyfajta mentális zavarhoz.