PRISON

3

- Na, mesélj! Milyen volt az első napod? Mindent tudni szeretnék! - lelkendezett az előttem ülő barátom, Gergő. Pelenkás korunk óta ismerjük egymást és igaz, soha sem hasonlítottunk egymásra, mégis olyan, mintha a bátyám lenne.

- Tudod, hogy nem lehet mindent elmondani! Orvosi titoktartás. - öntöttem bele egy kis tasak cukrot a még gőzölgő cappuchinomba.

- Persze, persze... Nekünk is van titoktartásunk! - húzta ki magát büszkén.

- Miféle? Ne áruljuk el egymásnak a wifi kódot? - vontam fel a szemöldököm egy pimasz vigyorral, csakhogy az agyát húzzam. Ez eléggé megszokott dolog volt közöttünk.

- Haha, nagyon szórakoztató, kedves Sára! - vetette be a szarkazmusát, megfűszerezve 2. nevemmel, amit jól tud, mennyire nem kedvelek.

- Borzasztó vagy! Tudod, hogy vicceltem! - nevettem el magam. - Tudom, nyilván az informatikusok között is vannak fontos titkok.

- Hacker vagyok, az sokkal extrább. - tettetett kiborulást, végül viszont ő is nevetni kezdett.

- Ja, ja igen. Ne hangoztasd mert még a végén kiküldenek a kávázóból.

- De ha lecsuknak pszichiáterre fogok szorulni, mert megőrülök a börtön sötét, hűvös és kegyetlen bezártságától és majd neked kell kikúrálnod a pici lelkemet! - hüledezett drámain, majd' leesett a szemüvege is az orráról.

- A pici lelked... - kuncogtam, belekortyolva a kávémba.

Hogy ez a srác még huszonhat évesen is teljesen lökött... Mondjuk nem véletlen vagyunk még mindig barátok. Amilyen bolondos, olyan nagy szíve van és olyan megbízható. Sokszor hiszik azt, hogy egy pár vagyunk, de nem tudnám vele elképzelni magam olyan értelemben. Nem, mintha a külső adottságai miatt ellenkeznék, hiszen magas, ragyogó mosolyú, éles állkapcsú és azok a hullámos barna fürtök... mellesleg meg a nagy kerek keretes szemüvege csak fokozza az egész hatást. De! A barátságunk akkor is fontosabb, nyilván ő is így gondolkozna a helyemben. Ráadásul folyton randizgat, mindig mással ugyan, de bizonyára csak az igazit keresi.

- Mintha valamin nagyon elmélkednél. Mesélj már el valamit, esküszöm nem mondom el senkinek! Diszkréten csak tudsz fogalmazni, nem? - nyaggatott még azután is, hogy kimentünk a kávézóból. Az utolsó ott töltött perceimet kicsit nyugtalanabbul töltöttem tény igaz, mert amikor a pénztárcámat halásztam ki a táskámból, - kiderült, feleslegesen mert Gergő meghívott - megláttam az ott lapuló jegyzetfüzetemet és újra eszembe jutott Luca meg az egész tegnap előtti nap. Holnap pedig újra be kell mennem és egy elég komoly és hosszadalmasnak ígérkező terápiát kell nála elkezdenem.

- Tudod, elég nagy kihívás elé lettem állítva, ami őszintén szólva kicsit megvisel, de megvagyok! - pillantottam fel mosolyt erőltetve langaléta barátomra.

- Abigél, ismerlek annyira, hogy tudjam, hogy ez kamu smiley volt. - rázta meg a fejét rosszallóan.

- Megígértem neki, hogy nem beszélek róla. - sóhajtottam egyet ahogy megálltunk a zebránál, közben a lámpára irányítottam a tekintetem.

- Ugyan már. Kinek mondanám vissza? Na, legalább azt mondd meg, mi az ami a legjobban kiborít a helyzetben! - Gergő szemmel láthatóan nem tágított attól, hogy egy cseppnyi információt is kisajtoljon belőlem. Utált ilyennek látni, emiatt jó szokásához híven mindig addig nyüstölt, ameddig ki nem böktem, mi a problémám forrása.

- Még csak tizenöt éves és olyan komolynak tűnik az állapota.

- Tizenöt? - kérdezte vissza felvont szemöldökökkel. - Még gyerek. Nincs ennek a hudenagy hudespéci kórháznak gyerekosztálya? - furcsállta. Hogy őszinte legyek, ezen eddig én el se gondolkoztam. Biztosan van gyerekosztály része is! Lehet az állapota súlyossága miatt van itt?

- Arra gondolok, hogy annyi vizsgálatra és kezelésre szorul, hogy a felnőttekkel kell lennie. Mondjuk, egy ágyas kórtermek vannak. Sok vizet nem zavar olyan tekintetben.

- Tényleg elég spéci lehet ez a kórház. - bólintott elismerően.

- Az bizony! - indultunk meg, miután zöldre váltott a gyalogoslámpa. - Nagy és tiszta kórtermek, korszerű eszközök és még étkező is van minden egyes emeleten! - soroltam a tapasztaltakat.

- Ennyi erővel az ember szívesen lesz beteg, hogy bent lehessen! - kuncogta el magát.

- Azért a lábad ne törd el érte! - nevettem én is. - Szeretnél még valahova menni?

- Ma te vagy a főnök! - tette fel megadásképpen a kezeit.

- Akkor menjünk haza. Anyuék annyi csokit adtak a szakmai sikeremre gratulálva, hogy egyedül biztos nem lennék képes megenni! - próbáltam a mennyiséget a kezemmel megmutatni, kitárva a karjaimat. Oké, lehet túloztam, de tényleg elég tekintélyes mennyiségben kaptam minden földi jót drága kis családomtól, akik messzebb laknak tőlem, egy kisebb városban. Ha feljönnek ide a fővárosba, mindig elképedve számolnak be arról, hogy itt mennyivel több az ember, apám pedig a forgalmat szidja leginkább, mivel folyton ő vezet.

Gergő szokásához híven az egész kanapét kisajátította magának, míg én a fotelban üldögélve lapoztam fel a jegyzeteimet.

- Na, Abigél! - ült fel, kikapva a jegyzetfüzetet a kezeim közül. - Igaz, hogy te vagy ma az eseményfelelős, de ez elég unalmas!

- Rosszabb vagy, mint egy gyerek! És nem csak azért, mert megetted az ÖSSZES csokoládét. - Felvetésemre elégedetten megsimogatta a hasát, mint aki jól végezte a dolgát. - Azt meg kérem szépen vissza! Fontos feljegyzések vannak benne.

- Akkor kapod vissza, ha hazamegyek! Addig foglalkozz inkább velem. - mondta ezt olyan hangsúlyban, mintha egy sértődött kisfiú lett volna. Mélyen felsóhajtva megráztam a fejem, majd a tvhez sétáltam.

- Jó, nézzünk filmet. - vetettem fel az ajánlatot. Végül valami pszichothriller mellett döntöttünk, viszont álmosságom úgy kifogott rajtam, hogy sikerült elaludnom körülbelül a film felénél.

Amikor felébredtem, észrevettem, hogy időközben Gergő betakart, ami kicsit megmosolyogtatott. Gondoskodó egy bolond, az biztos. Ő a kanapén ülve nézett valamit elmerülten a laptopján. Ahogy felültem, szinte rögtön rám kapta a tekintetét.

- Kicsit kutatgattam. - kezdett bele, közben kezével jelezte, hogy nézzem meg, mit is talált. - Eddig gyanús volt a hely ahol dolgozol de... ezt meg kell nézned. - kocogtatta meg finoman a képernyőt, rajta egy hosszú, komoly hangvételű szöveggel. Odébb csusszant az ülőhelyen, hogy ne állva kelljen olvasnom, kissé szűkölködve ugyan, de elfértem mellette.
A cikket olvasva a pulzusom egyre magasabbra szökött és biztos vagyok benne, hogyha állva maradtam volna már térdre rogytam volna.

- Hol találtad ezt? Mi bizonyítja, hogy ez igaz?! - kaptam rá a tekintetem. Az egyik felem kitartott amellett, hogy az írás hamis és továbbra is az ország legjobb kórházában dolgozom, a másik felem viszont éppen sokkot kapott miközben minden szokatlannak tűnő dolog kezdett összeállni a fejében.

- Ha valaki annyira kamuzni akarna, nem privát oldalon beszélne erről. Nyilván ha ez kitudódna lecsuknák, ahogy ő is fogalmazott. Ráadásul elég friss írás, akár megpróbálhatnád felvenni vele a kapcsolatot is. Két hónapja történt az eset.

- Na nem, az kizárt, hogy emiatt zaklassak valakit! Plusz ha tudná, hogy ott dolgozom egyenesen nekem esne. - Gergő csak halkan felsóhajtott és egy aprót bólintott, szemüvegét megigazítva. Ismerem annyira ahhoz, hogy tudjam, most ezen fog napokig őrlődni. Nem hibáztatom.

A cikk a kórházról szólt, egy volt páciens írta le az élményeit róla. Hogy pontosabban fogalmazzak, a traumáit. Elmondása szerint a kórház igazából egy emberkísérletekkel foglalkozó kutatóintézet, ami minden kicsit is szokatlan embert módvacsinált betegségekkel bevon és ott tart. A nővérek agymosottak, akiknek fogalmuk sincs ezekről a kísérletekről, egyedül az orvosok és a "beavatott sebészek" tudnak mindenről, na meg persze az áldozatok akik vagy kijönnek onnan, vagy sem. 

"Örülök, hogy élve kijutottam."