Karanténsztorik

Karanténsztorik #1

A csapból is ez folyik. Nő a halottak száma itt, bezárnak az iskolák ott, nagy mértékben fogy a kézfertőtlenítő amott. Mindenhol, igazából.
Kikapcsolom a tévét. Amit mondanak, az vagy nem igaz, vagy nem értem, mert angolul tudok, az északi nyelveket viszont nem ismerem. Utálok cserediák lenni.
Vuokko lép a szobába, megkérdezi, hogy érzem magam. Azt válaszolom, hogy feszült vagyok. Bólint, és megnyugtat, hogy ő is az lenne a helyemben, ha éppen most döntenének róla, hogy hazamehet-e, vagy sem.
Halványan elmosolyodom, aztán a telefonomra pillantok. Márk azt mondta, hív, ha kiderül, lezárják-e a határokat.
Vuokko nem tudja, mit kezdjen magával. Meg akar ölelni, mert a lányok állandóan ölelgetik egymást, ő meg amúgy is elég közvetlen fajta, de közben meg nem tűnik helyénvalónak, lévén egy vírus miatt, ami kontaktussal terjed, lehet, hogy határozatlan ideig itt ragadok. Végül leül mellém a kanapé túlsó felére, hogy ketten szuggeráljuk a telefonom.
Amikor végre megszólal, az első csörgésre felveszem.
- Annyira sajnálom, Húgi- szól a kagylóba a bátyám, és ettől a három szótól úgy érzem, összeroppanok.
- De hát Északon nincs is sok fertőzött. Azt mondták, valószínű, hogy haza tudunk menni. Megmondták, meddig zárják le az országot?- kérdezem a könnyeimmel küszködve.
- Nem tudtak konkrétat mondani, úgy fogalmaztak, hogy addig nem engedik be a magyar állampolgárokat, amíg nem cseng le a vírus, vagy amíg már lesz kapacitás a kórházakban- sóhajt.
- Mi a helyzet a házi karanténokkal?- keresek kapaszkodót.
- Budapesten egy férfi Németországból jött haza, és otthon maradt. A felesége meg, aki tanár, megfertőzte az összes kollégáját. A kormány úgy döntött, aki eddig házi karanténban volt, a családjával együtt kórházba kerül. Ezért fogytak el a helyek, ezért nem tudják fogadni a külföldről érkezőket. Pláne nem Északról, ahol egyenlőre még nem kritikus a fertőzöttek és a halottak száma- magyarázza Márk.
- Magyarországon sem az- mutatok rá.
- Még nem, de az egészségügy... Tudod, milyenek a körülmények itthon, Mia. Nem vagyunk felkészülve arra, hogy elterjedjen a vírus, úgyhogy a legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbáljuk megelőzni. Ha ettől egy picit jobban érzed magad, senki nem megy suliba, nem csak te- próbál vígasztalni a bátyám.
Olyan az egész, mintha egy amerikai filmbe csöppentem volna. Kétségbeesetten várom, hogy a rendező (bárki is legyen az a jelenlegi helyzetben) elkiáltsa magát: „Ennyi!", mert ez nem lehet a valóság.
Magyarországon élek, kicsi, szegény, de mégis boldog családban. A legjobb barátnőm totál hülye matekból, haza kell érnem a következő témazáróig, hogy elmagyarázzam neki az anyagot. Két hét múlva lesz a városban Lábas Viki- koncert, el kell kísérnem Márkot, mert megígértem neki. 12 nap múlva lesz a hetedik hónapfordulónk Balázzsal, képtelenség, hogy ne csináljunk együtt gnocchit, ahogy eddig mindig, hogy aztán újfajta mártással próbáljuk ki, és megállapítsuk, hogy a hagymás-tejfölös a legfinomabb.
Haza kell érnem.
- Nincs semmilyen kiskapu? Nem mondtak olyat, hogy „azok hazamehetnek, akik..."?- kérdezem.
- Annyira sajnálom, Húgi- ismétli magát Márk.
Elerednek a könnyeim. A bátyám a vonal másik végén hallgatja, ahogy hüppögök. Vuokko, bár nem érti, amit beszélünk, sejti, mi történhetett. Esetlenül a vállamra teszi a kezét, érzem a citromos kézkréme illatát, amit azért használ, hogy ne száradjon ki a keze a sok kézmosástól.
- Mia, minden rendbe jön majd- mondja Márk, de nem valami határozott a hangja, és ezt ő is pontosan tudja. Azért próbálkozik.- Haza fogsz jönni, addig pedig elleszel kint. Vuokko és a családja majd vigyáz rád, legalább gyakorlod a nyelvet, hogy ha hazajössz, nyelvvizsgázni tudj, ahogyan tervezted. Minden nap beszélünk majd, olyan lesz, mintha nyaralnál.
- Nyaralni a családjával szokott az ember- horkanok fel.
Vuokko azt mondja, hoz nekem zsepit, és felkel, így ottmaradok a hisztimmel és a vonal túlsó végén Márkkal. Mert sírok, mint egy kisgyerek, ilyen hangosan talán még soha nem zokogtam. De nem érdekel. Ez a magány hangja, azé, hogy elszakítottak a családomtól, az otthonomtól, a hazámtól.
Márk még további másfél órán keresztül ad helyzetjelentést a gyógyszertárakról, az iskolákról és az üzletekről. Többször is megjegyzi, hogy nincs liszt, mielőtt letesszük a telefont.
Felnézek az internetre. Sorra jönnek üzenetek osztálytársaktól, akikkel amúgy egyáltalán nem beszélünk, most mégis sajnálják, hogy nem tudunk hazamenni és a suli idővonalára olyanokat írnak ki, hogy #StayStrongHungary, meg hogy #VeletekVagyunk. Percenként posztol mindenki valamit Instára, pörög a Snapchat és a Facebook, teljes a káosz. El se tudom képzelni, mi lehet a valóságban. Valószínűleg egy bögre meleg tea mellett írnak mindenfélét, aztán kényelmes takaróba burkolózva nyitják meg a Netflixen a Stranger Things következő részét, mert a 21. század már annyira digitális, hogy ha a neten azt mondod, fuldokolsz a könnyeidtől elég pár sírós emojit biggyesztened utána, és az emberek elhiszik. Ha viszont tényleg fuldokolsz, de nem írsz sírós fejet... akkor kamu vagy.
Nem is szenvedsz.