Karanténsztorik

Karanténsztorik #2

- Félsz?- kérdezi Ákos, mire lesütöm a szemem.
Tizenegy éves, de ő a legokosabb kisfiú, akivel valaha dolgom volt. Mondjuk az én fiam: nyilván volt kitől örökölnie.
- Egy kicsit. De nem lesz semmi baj, Apa vigyázni fog rátok és minden nap beszélünk majd telefonon- rázom a fejem.
- Félsz, hogy elkapod?- néz rám Ákos, én pedig sóhajtok egyet. Mondtam, hogy ő a legokosabb kisfiú.
- Nem fogom elkapni. Az anyád vagyok, kötelességem, hogy visszajöjjek hozzád és a húgodhoz, és nem fogom megszegni egy buta vírus miatt- mosolygok rá.
- Ez nem buta vírus. HVN57, az országos fertőzöttszám 500 000, a világszintű 7 millió. Főként a 20-40-es korosztályra érvényes, de a fertőzöttek 20%-a kívül esik a korcsoporton. Átlagosan a fertőzöttek 80%-a hal meg minden országban, ez nem egy buta vírus, te pedig kezelni fogod ezeket az embereket, akiknek a nagyrésze meghal- sorolja Ákos a tényeket a vírusról, közben pedig elerednek a könnyei.
Megölelem. Nincs értelme azt mondani neki, hogy van körülöttem egy varázslatos burok, ami megvéd, mert bár a húga bevette, ő nem fogja. Így a legtöbb, amit tehetek, hogy magamhoz szorítom, talán most utoljára.

***

Az aktákon, amiket átnézek, vagy „HVN57 gyanús" vagy „HVN57 fertőzött" van. Pech, de sajnos az én osztályom nem kap olyanokat, akiknek negatív lett a tesztje és egyszerű hányás-hasmenéssel vannak bent.
Mindenkin maszk és gumikesztyű van, és bár a hírekben azt mondták, hogy amiket mi, nővérek hordunk, hatásosak, a valóságban a kevésbé tehetős vagy nagy figyelmet kapó kórházak- mint mi- sima bolti maszkokat kapnak. Betegek viszont mindenhol vannak.
Ami azt illeti, az elmúlt tíz óra távlatából nemcsak betegből, de halottból is elég sok van. A 80% nem vicc, aki bekerül, az nagy eséllyel néhány órán belül meghal. A temetők nem fogják ezt bírni.
Viszont legalább koporsógyártók és a sírásók meggazdagodnak, mire elkészül a gyógyszer.
- Néha nem értem, miért lettem nővér- jön be az egyik kollégám, Erika az irodába.
Neki is szünete van, mint nekem, úgyhogy leül velem szembe és felvesz egy aktát. Közben egyszerűen maga mellé teszi a maszkját és rágyújt. Süt róla, hogy letett a valaha esedékes hazamenetelről.
- Itt ez a sok ember- mondja, miközben kifújja a füstöt-, családjuk van. Gyerekeik, szüleik, barátaik. Az előbb az egyik kórteremben a hapsi felismerte a munkatársnőjét. Odarohant hozzá, hogy üdvözölje, de addigra a nő már halott volt. És még mindig nincs gyógyszer.
- A legtöbb, amit tehetünk, hogy ellátjuk azokat, akik idejönnek. Ezért vagyunk itt- vonok vállat.
- Hát persze, két hétig nem megyünk haza, mert azalatt tutira elkapnánk, és nem akarjuk átadni a családoknak, ugyebár. Addigra vagy a hullaházban kötünk ki, vagy azt mondják, még három hét karantén, de ebből csak másfelet leszünk bent, mert a lappangási idő fele már lejárt, át kell adni a helyünket azoknak, akik konkrétan fertőzöttek. Mi meg hazavisszük ezt a szart és vagy a családunk nézi végig a mi halálunkat vagy fordítva.
Igaza van. Minden egyes dühvel teli szó igaz, valószínűleg így lesz.
- Én nem megyek haza, ha előbb elküldenek- mondom-, addig, amíg nincs gyógyszer, vagy le nem telik a lappangási idő, biztos nem.
- Remek, szép és jó, vigyázol a családodra. De a férjed a másfél hetes lappangási időre készül, elmegy vele az összes szabadság. A nagyszülők valószínűleg azért nem veszik fel a telefont, mert már nem tudják. Nem kéne itt lennünk- dühöng Erika.
Ha őszinte akarok lenni, ezek a gondolatok már bennem is megfogalmazódtak. Nem hagyhatok otthon egyedül egy tizenegy és egy öt éves gyereket felügyelet nélkül, de nem tudom kire bízni őket. A férjem óvatos, ő elég keveset jár ki, és amikor megteszi, mindent elkövet a vírus ellen, de másról nem tudom biztosan, hogy így csinálja, én pedig nem engedhetem, hogy a gyerekeim megfertőződjenek valaki felelőtlensége miatt.
- De itt vagyunk, úgyhogy foglalkozzunk ezzel. Itt egy csomó ember, nem hagyhatjuk őket meghalni. Van egy kisebbség, akinél hatnak a gyógyszerek. A jobb állapotban lévőktől meg tudjuk kérdezni az allergiás reakciókat, és ha nincs, kezelhetjük őket, vagy hat, vagy nem- tárom szét a karom.
- Azt mondod, nem hagyjuk őket meghalni, miközben pont hogy ezt tesszük. Az esélyek nem túl jók, nem valószínű, hogy beválik, így csak reményt adsz a többségnek, miközben öklendezni kezdenek és a saját vérükbe fulladva halnak meg. Te vagy az utolsó gondolatuk. Hogy miért adtál nekik rossz gyógyszert. Miért hagytad őket meghalni- köpi Erika a szavakat.
Nem bírom ezt tovább hallgatni. Egyszerűen túl sötét, túl mély, túl lehangoló... nekem pedig feladatom van.
Nem hagyhatom őket meghalni.