A szívemet adnám neked/One Direction fanfiction/

1. Fejezet

Tehát. Mint említettem Olivia Crystal vagyok, 16 éves. És IMÁDOM a one directiont. Azt nem árulom el, hogy hol élek, ugyanis a szüleim arra tanítottak, hogy sose áruljam el idegeneknek a lakcímem, de annyit elmondhatok, hogy egy meglehetősen unalmas kisváros, ahol sosem történik semmi figyelemre méltó. Ezért is, mikor elraboltak, a falu minden lakója felpezsdült, még az idős nagymamák is, akik előszeretettel csámcsogtak a híreken. De kezdem az elején.

Egy este, fogalmam sincs milyen nap, talán péntek, de az is lehet, hogy hétfő, épp egy koncertre igyekeztem. Bizony koncertre, és hogy milyenre? Egy one direction koncertre! Mikor hónapokkal ezelőtt a nővérem (aki szintén hatalmas rajongó) bejelentette, hogy jegyeink vannak a ma estielőadásra, azt hittem egészen a világ másik feléig zuhan az állam. Nem is hittem el elsőre. Hisz ki tenné? De végül addig ismertette egyetlen édestestvérem a részleteket, míg kénytelen voltam elfogadni a boldog igazságot.

Minden 2013-ban kezdődött. Akkor találtam rá ezekre az istentől küldött fiúkra. 2013 elején volt a mélypontom. Tudtam, hogy ha nem találok valami boldogságot az életembe, akkor nekem végem, felemészt a kínzó üresség. Akkor jött képbe a Youtube, amely ajánlásokba tett egy videoklipet, amit még soha nem láttam. A video címe Midnight memories volt és kíváncsiságból rákattintottam. Először iszonyodtam tőle, nem volt megszokott nekem ez a boldog stílus, de aztán meglláttam ŐT! Harry Stylest. Persze először nem tudtam ki az, csak azt, hogy nagyon szép a haja. El is neveztem magamban szépszállegénynek. Persze ezt senki nem tudta, hiszen a barátaim, az a két ember, mind emo zenét hallgattak. Panic! at the disco, FOB meg hasonlók (fujj). Szóval blablabla, imádni kezdtem az 1Dt, minden videót láttam, egész nap larry stylinson videók után kutattam és kommentet írtam az összes alá h "férjeim". A szokásos.

De ma! Ma eljött a nap. Végre elengedtek egy koncertre a szüleim és érzem, hogy mindent meg fog változtatni. Remélem, Harry észrevesz... sokan azt mondják, hogy nagyon bejön neki, ha valami tömegből kirívót teszek. Arra gondoltam először, hogy a ruhám lesz más, de mégis ki akarna szarul kinézni Harry szépszállegény Styles előtt? Más megoldás kellett. Végül egy hatalmas transzparens mellett döntöttem, amire ráírom, hogy Harry you are the sign of my times. I'm Olivia BTW.

Az outfitem a következőkből állt: a szürke pulcsi és egy egyszerű, fekete farmer.

- Komolyan ezt veszed fel? Azt hittem ki akarsz tűnni – mondta a nővérem, aki egy csíkos egybe ruhát húzott, fölé pedig farmer-dzsekit vett.

Nagyot sóhajtottam és visszamentem a szobámba, ahol a szekrényem aljáról előkotortam egy az alját icipici kövekkelt díszített háromnegyedes trapéznadrágot és egy sárga csíkos pólót. Persze a highlighter sem maradhatott ki.

- Na, ez már döfi csajszi! – felelte Diana, ha még nem mondtam volna a nővérem nevét.

Így indultunk el a koncertre. Mentünk vonattal, busszal és villamossal is (tiszta tesz-vesz városban éreztem magam), ugyanis a koncert egy másik városban volt. Ki rendezne egy ekkora rendezvényt a mi kis falunkban?

A koncert épp olyan csodálatos volt, mint amilyennek elképzeltem.

A kedvencemmel a Midnight memoriessal indítottak, és körülöttem mindenki üvöltötte a dalszöveget. Euforikus érzés volt megpillantani a példaképeimet először élőben. Ezután következett a Diana, amin természetesen hőn szeretett nővérem el is sírta magát. A Steal my girl, a Kiss you, a Rock me és a Strong volt a kedvencem. Végül pedig az előadást Story of my life-fal zárták le. Annyira imádtam, ahogy Harry beszélgetett velünk a dalok közti szünetekben, és végre valahára láthattam Niall ír mikrofonját.

- Figyu húgi – szólalt meg a nővérem, miután a fiúk meghajoltak és lesiettek a színpadról. – Én elmegyek venni merchet. Te megvársz addig a parkolóban? Hátha anya előbb jött és már ott vár – a nagy sor felé intett, ami megrohamozta a bódékat.

- Persze – bólintottam. Úgy terveztük, hogy miután vége a koncertnek, anyu elugrik értünk és kocsival hazavisz. Nem akarták, hogy ilyen későn egyedül buszozzunk, még akkor se, ha ketten vagyunk.

A parkoló nem volt messze, csupán egy utcányira, így nyugodt szívvel, dudorászva vágtam neki az útnak.

Mikor megálltam, a parkoló majdnem üres volt, csupán néhány autót tettek le itt, ami meglepett, hisz egy ilyen koncert esetén több mérföldes körzetben nem találni szabad helyet.

A telefonomra pillantottam. 23 óra 15 perc.

Na, remek, gondoltam. Anyunak azt mondtuk, hogy fel 12-re jöjjön, szóval még negyed órát kell itt dekkolnunk. Csak befutna végre Diana!

Nem állítom, hogy nem féltem, hisz akkor hazudnék. De ki ne félne éjszaka egy elhagyatott parkolóban. Végül úgy döntöttem inkább beteszem a fülest, és hallgatok valami megnyugtatót (természetesen one direction-t ;-) ) Itt követtem el életem egyik legnagyobb hibáját.

A fülemben dübörgő dallam miatt nem halottam, ahogy valaki mögém lopódzik, majd tenyerét a számra tapasztva húzni kezd. Egy másodpercnyi késéssel kapcsoltam. Beleharaptam az idegen kezébe, majd mikor az fájdalmában felordított és eleresztett, futásnak eredtem. Addigra a fülhallgató is kiesett a fülemből, így tisztán hallhattam, ahogyan mögöttem több láb lépése is felhangzik.

Az életemért futottam. Fogalmam sem volt, kik ezek vagy, hogy mit akarhatnak tőlem, de abban biztos voltam, hogy nem a jó szándék vezérelte őket.

Nem juthattam messzire. A semmiből került elém az a valaki, aki meggátolt menekülésemben. Ugyan a sötétben nem láthattam, ki az, smaragdzöld szeme tisztán kivehető volt. Megfogta a csuklómat, és kicsavarta a karom. Felordítottam fájdalmamban, majd hasra estem. A földön fekve észrevettem, ahogy többen is körém gyűltek és figyelték vergődésem.

- Hagyjatok békén! – kiáltottam, miután felültem. Könnyek folytak végig az arcomon és biztos voltam benne, hogy ezáltal a szempilla festékem is elkenődött. – Segítség!

- Css! – csitított a zöldszemű fiú. Letérdelt mellém, és megfogta a kezem, de én elhúztam tőle az ujjaim. Rekedtes hangja volt, megnyugtató. De nem ebben a helyzetben. – Hidd el, mi nem akarunk bántani. Minden rendben lesz. – mondta, és egy pillanatig hittem neki. Majd ingerülten hozzátette:

- Hol a pokolban van már Niall az altatóval?

- Itt – hangzott fel egy vékonyka hang nem messze tőlünk, és néhány pillanat múlva meg is jelent a tulajdonosa, kezében egy injekciós tűvel, amelyet át is adott a mellettem térdelő srácnak.

- Kérlek... ne... - nyögtem, de a fiú nem törődött velem. Egyetlen mozdulattal felhúzta a kabátom ujját, és a bőrömhöz emelte a tűt.

- Ne, kérlek ne! Nem akarom – mondtam hangosan, de a zöldszemű erősen megmarkolta a csuklóm, és több biztos kéz fogását is megéreztem a hátamon. Esélyem se volt.

Némán zokogtam amint vártam, hogy végezzen. Nem volt hová menekülnöm. Összeszorítottam a szemem, és csak akkor néztem fel, mikor elmúlt a szúró fájdalom a karomban.

Egy meglehetősen furcsa világ tárult a szemem: minden szédelgett vagy hajlongott.

- Mit adtatok nekem? – kérdeztem kótyagos fejjel.

- Tartsátok meg, mindjárt elájul! – halottam még a rekedt hangot, aki ügyet sem vetett a kérdésemre, de nem is bántam már. Úgysem hallottam volna a választ. Helyette álom nehezedett a szememre és minden elsötétült.