whaleheart. ↬ bang chan

↬ 03.

Szerettem ezt a partszakaszt. Az év nagy részében ragyogó napsütés lengte be a környéket, szürkébb napokon pedig az óceán felől érkező széllökések morcos felhőket görgettek maguk előtt. Ilyenkor az ég kékje nem látszott, mindössze grafit árnyalatában játszó lepelnek tűnt és ezt a színt a víznek is átadta. A messzeségbe nyújtózó habok vasfogszerű tarajat növesztettek és birokra keltek egymással — ezeken a napokon összeültünk családi programot csinálni, vagy beletörődtem, hogy Chan ma sem időzik velünk. Ha a tenger nyugodt volt, általában kihajózott a kutatásai miatt, ám olykor félretette a munkát és a szenvedélyét. Örültem, hiszen a fiunkat csaknem egymagam kellett nevelnem, tekintve, milyen ritkán volt szabadideje. Minden közös percet megbecsültünk. Talán kissé mániákus volt a foglalkozása kapcsán, azonban szakadatlan érdeklődése és a szorgalmas tanulmányozás kivívta az elismerésemet. Sosem tartottam otthon, hiába szerettem volna.

Ez a csütörtök átlagos és különleges is volt egyszerre. Átlagos, mert a Nap citrom- és narancssárga sugarakkal simogatta a környékbeli dombokat, egyben különleges, hiszen hárman ücsörögtünk a szőnyegen; Chan, a gyermekünk és én. Idilli délelőtt. A szőnyeg, amely alattunk terpeszkedett, a világtérkép kiterített képét ábrázolta. Én épp Dél-Amerika alsó szegletén trónoltam, puzzle darabkákat válogatva, csak a szélére esőket, hogy Woosung legelőször azokat tapassza egybe, amolyan keretet formálva a teljes képnek. Delfinek öltöttek alakot rajta, amint körbe-körbe úsznak egy hatalmas sziklát, halrajokat zavarva szét a korallzátony fölött. Belemerültem a család látványába. Az egész szívemmel tudtam, hogy Chan a sajátjával szeret minket — még akkor is, hogyha nem tudja megosztani magát, egyszerre törődve velünk és a munkával.

— A delfinek gyorsak? — kérdezte Woosung a semmiből. Annak ellenére, hogy megszokottan én válaszoltam neki a kérdéseire, nem rám pislogott kíváncsian, hanem az apjára. Talán élvezte, hogy ezúttal hozzá is fordulhatott a gondolataival, nem csupán én voltam kéznél meghallgatni őket.

Chan kész volt a válasszal. — Gyorsak, kicsim. Annyira, hogy három perc alatt el tudnának úszni a boltig — magyarázta. Hasonlata által Woosungnak is lehetett valami fogalma arról, mekkora sebességet üt meg egy delfin; valószínűleg a húsz kilométer per órát nem értette volna.

— Apa, te gyorsabban úszol náluk, ugye?

— Sajnos nem — nevetett fel. Mindketten kacagtunk. — A bálnák viszont a delfineknél is kétszer gyorsabban.

Hallgattam őt. Persze nekem sokszor újságolta a legfrissebb eredményeit, akármilyen apróságot fedezett is fel, viszont minden alkalom, amikor kinyitotta a száját, felért egy mesével. Értett hozzá, hogyan tegye mások számára is érdekessé a saját területét — nem utolsó sorban pedig sosem csalódtam, ha arról volt szó, hogy tanulhassak valamit tőle. A fejünk felett lógó bálnacsontvázat használta szemléltetésre; nagy becsben tartottuk, ez volt a ház ékköve.

Négyhetes borjút függesztettek fel. Chan életében ez egy édesbús szakasz volt. Mind a hét méter, amely a tágas nappali fölött nyújtózkodik — a ház őrző totemjeként — arra a csodás hónapra emlékezteti, míg a közelben üzemelő akváriumházban egy újszülött kis bálnát istápolt. Az anyja meghalt a születésekor, tehát elárvulva hozták be. Rá várt a feladat, hogy segítsen a delfinekre, rájákra és egyéb halakra berendezkedett dolgozóknak felnevelni egy bálnabébit. Sajnos nem jártak sikerrel — a kicsi nem élte végig a negyedik hetét. Elpusztult, hiába tettek meg mindent az életbenmaradásáért. A csontvázát felajánlották Channak, mintegy emlék gyanánt, ő pedig egy kevés vívódás után elfogadta. Eleinte furcsa érzéssel töltötte el nap, mint nap látni, mégis melankolikus kedvesség lapult ezekben az emlékekben. Láttam rajta — valahányszor csak rátévedt a tekintete, megelevenedett előtte az az időszak.

Erről Woosungnak vajmi keveset mesélt még. Természetesen tudta, honnan való a váz, de fiatal volt hozzá, hogy a teljes történetet megértse. Most is a bálnák áramvonalasságáról beszélt csak gyereknyelven. Ameddig a fiunk nagyra nyílt szemekkel követte a szavakat, én folytattam a kirakóst. Szerettem látni és hallani ezeket a jeleneteket; együtt, egy családként bármi jobban esett.

— Délután kimozduljunk? — vetette fel a férjem ötletként. Még ez is kitűnően jött. Egyből elkezdtem programokon gondolkozni, noha nyilvánvaló volt, hogy a partra megyünk majd és megmártózunk a vízben.

Tulajdonképpen nem is értettem, miért ülünk idebent, ha már egyszer verőfényes napsütés csillogott az öbölben, de nem kérdeztem rá. Élveztem a — többé-kevésbé — csendes közös időt. Eszemben sem volt félbeszakítani.

— Persze, nekem lesz kedvem — mondtam az egyértelmű válasz ellenére, helyére illesztve egy bohóchalat ábrázoló darabot.

— Hová menjünk, Woosung?

Kisfiam pillanatnyi gondolkodást sem kockáztatott meg. — Homokozni! — Összenéztünk felette és egymásra mosolyogtunk. Egy dologban biztosan egyetértettünk: a jó nevelés a mi olvasatunkban ott kezdődött, ha ezt a feleletet kaptuk. Lehajolt és megsimogatta Woosung szőkés kobakját, aztán mellettem elhaladva én is gazdagabb lettem egy homlokomra nyomott csókkal. Bevette a konyhát, hogy főzzön egy teát, amíg mi ketten befejeztük a puzzle-t.

nem adtam fel teljesen, csak újra bele kell szeretnem a sztori alapötletébe