Candy

Első fejezet

Budapest.

Megfogadtam, hogy soha többet nem jövök ide vissza, és most még is itt álltam a Szent István Bazilika bejáratánál és hunyorogva néztem fel rá. A klasszicista stílusú építmény mindig is az egyik kedvenc épületemhez tartozott ebben a városban. Ha bár nem akartam visszajönni, magát a várost sokakkal ellentétben mindig is gyönyörűnek tartottam, csak hát nem tehetett róla, hogy több elvetemült barom él benne, mint bárhol másutt az országban.

Csak néztem, ahogy a sok turista a kupola tetején mutogat lefele, fotózkodik és gyönyörködik Budapest látványában. Megértem, és irigyeltem is őket egy kicsit, mert sajnos én nem tehettem meg, hogy most ezzel foglalkozzak. Körbejárattam a szemem az épületen és a templom alatti párkányon akadt meg a szemem, amire az volt írva, hogy „EGO SUM VIA, VERITAS ET VITA", vagyis „Én vagyok az út, az igazság és az élet", hogy ezt honnan tudom? Természetesen onnan, hogy rendezvényszervező vagyok és nem kevés esküvőt szerveztem meg ide. Persze nem lenne kötelességem tudni, de egy jó szervező tisztában van vele, hogy jobban el tudja adni a helyet, ha ismeri az épület történelmét is. Nagyon jó rábeszélőkének kell rendelkeznie annak, aki a Szent István Bazilikát szeretné rátukmálni valakire. Csak mondom.

- Hanna! – valaki az orrom előtt rázta meg a kezét, mint valami idiótának – Hahó! Velünk vagy?

Az a valaki nem más, mint a leendő mostoha anyám, Petra. Balázs Petra negyven éves boltvezető volt egy élelmiszerboltban. Csodás nem? Természetesen Petra boltjában ismerkedtek meg az én negyvenhárom éves étteremlánc tulajdonos apámmal. Szerelem volt első látásra, már az első randijuk után odaköltözött a nő apu házába a fiával, mert természetesen volt egy fia is az előző házasságából, de nem túlságosan meglepő ilyen korban, hiszen itt voltam én is apámnak.

Egy huszonnégy éves, lepcses szájú tündérke. Annyi különbséggel, hogy én öt évvel ezelőtt elköltöztem Miskolcra, anyámhoz „örökre" itt hagyva ezt a szarfészket, de természetesen ez sem jött össze, mint oly sok minden az életemben.

És, hogy ki is vagyok én? Na, ez egy jó kérdés, mert sokakkal ellentétben nem igazán tudom rá a választ. Természetesen az adataimat el tudom mondani, hogy Szekeres Hannának neveztek el a szüleim, de még ezt sem magamnak választhattam. Miskolcon miután befejeztem az egyetemet, kivettem egy albérletet anyám közelében, hogy saját életem legyen. Persze, ez sem jött össze, mert csak fél éve lakok egyedül, anyám még is minden nap átjön, hogy ellenőrizze az egy szem lánykáját. Konkrétan egy jót nem tudnék dugni, mert félnék, hogy melyik pillanatban libben be a kis lakásomba kopogás nélkül, mert természetes, hogy kapott kulcsot a lakásomhoz.

Anyámék tizenkét éves koromban váltak el, miután az én kis drága apukám félrekúrt a házasságukban, anyám leköltözött Miskolcra a szüleihez, én viszont az apámmal maradtam, hogy Budapesten fejezhessem be az általánost, de miután a legjobb gimnáziumba vettek fel apám követelte, hogy ide is járjak középiskolába is, nem törődve azzal, hogy én mit is szeretnék igazán.

Nos, miután kijártam a gimit Miskolci egyetemre adtam be a jelentkezésem, hogy még véletlenül se maradhassak Budapesten. Apu őrjöngött, nem tetszett neki az sem, hogy a turisztika, rendezvényszervezés felé húzott a szívem és nem a jogra vagy az orvosira mentem. Pedig, ha egy kicsit is ismerne, akkor tisztában lenne vele, hogy soha nem állnám meg ott a helyem.

Na, de vissza a jelenbe. Említettem, hogy a Szent István Bazilika előtt állunk, ugye? Nos, itt terveznek összeházasodni egy teljes hét múlva a szeretett édes apukámmal. Nem is értettem, hogy mért vagyunk itt, amikor ezt az esküvőtervezővel – ami természetesen nem én voltam, hiszen nekem annyi, de annyi munkám volt, hogy még véletlenül sem fért bele az időmbe az övékét megszervezni, amiért, anyu azóta is haragszik rám, de ez van – már biztosan ezerszer átbeszéltek.