NOT ENOUGH - ✓

4.

[Day6 - Letting Go]

|Seonghwa|

Amint hazaérek, immár sötétségben úszó szobámba megyek, hogy gyorsan lepakoljak, majd az utam a konyhába vezet, hiszen édesanyám ott tartózkodik, s szívesen váltanék vele néhány szót, ezért kérdezem a napjáról, tevékenykedéséről, mindenről, ami eszembe jut, ám elmém egészen másfelé jár.
Szívem mélyén remélem, hogy Yeosang rendben van, esetleg már alszik, pihenget, elfoglalja magát, kikapcsolja kicsit a gondolatait. Szeretném, hogy érezze; szeretem, és mindig támaszt nyújtok, ha borulnának a dolgok életében. Túl fontos lett, egyszerűen többet jelent, mint bárki más, szeretem őt, s most, hogy magára maradt, rettentően féltem. Nem akarom, hogy történjen vele valami, hogy rosszul legyen, s szétessen - ott akarok lenni, hogy darabról darabra tegyem össze, miközben számomra tökéletes valóját ölelem magamhoz.

ㅡ Seonghwa, szól a telefonod, nem? ㅡ szólal meg édesanyám kedvesen, hiszen látja, hogy rendesen elbambultam hosszadalmas elmélkedéseim közepette.

Apró biccentéssel felelek, majd szinte rohanok a szoba irányába - van egy borzasztó megérzésem, hogy Yeosang keres, ezért a hirtelen jött aggodalom teljesen maga alá temet. Megszűnik létezni a világ, pláne akkor, amikor sejtésem beigazolódik; nevét pillantom meg a kissé karcos kijelzőn. Egyből elfogadom a hívást a zöld ikonnal, majd nyomban bele is szólok - semmi válasz nem érkezik. Szívem talán ki is hagy egy ütemet, ahogyan a vonal túlfelén némaság honol, s a félelem, amely sebtében végigcikázik porhüvelyemen, szívembe vésődve okoz mérhetetlen fájdalmat, majd az képes tudatni velem, hogy most igenis cselekednem kell, s nem hagyhatom mindezt ennyiben. Nem merek belegondolni, mit sejtetnek a történtek, de nem vagyok rest (nem lehetek), ezért lábaim kapkodom, s úgy, ahogy vagyok, telefonom magamhoz veszem, majd kiszáguldok a házból, és futva teszem meg a távot Yeosang otthonáig.

A ház előtt fékezek csak le, amelynek ajtaján bekopogtatok, de semmiféle válasz nem érkezik, így lenyomom a kilincset, a falap pedig megmozdul - nem is volt kulcsra zárva. Egyből kiabálom egyetlen szerelmem nevét, hátha szól valamit, de a házra telepedett, súlyos csend megrémiszt egyre jobban. Folyamatosan körülnézve megyek beljebb sietősen, az első célom pedig egyértelműen a szobája, de nem találom ott - viszont szemeim kiszúrják a szokatlan papírokat, pláne úgy, hogy közülük az egyiken a nevem szerepel. Szívem kihagy ismét egy ütemet, ahogyan az aggodalom teljesen átmegy egy pánikszerű állapotba, mégis tudom, hogy semmi helye most tétlenségnek és leblokkolásnak; a mindenem léte forog kockán. A lapokat sebtében magamhoz veszem, s próbálok nem jobban megijedni, mikor az ágyon meglátok majdhogynem szétszórva pengéket. Mit tett magával? Mi történt? Mi van vele?
Hol a szerelmem?

Azon nyomban elindulok kifele a jól ismert szobából, s görcsösen szorongatom kezemben a papírokat. Fürdőszoba? Nincs ott. Nappali? Üres. Konyha maradt hátra. Sietősen kapkodom lépegetőimet az általában főzésre használt helyiség irányába, ahogyan szívem heves ütemben zakatol bordáim közt, de az igazság az, hogy ezt nem is sokáig tudom felfogni, hiszen a látvány, mely fogad, minden elképzelésemnél borzadályosabb, és sós, mégis keserűnek érződő könnyeket idéz elő szembogaraimból. Szinte lerogyok a földre az én egyetlenem teste mellé, kezemet pedig nyomban arcára simítom, de hiába puha és még meleg a bőre, ez így közel sem nem az igazi - Yeosang semmit sem reagál. Körbepillantok; gyógyszeres doboz a pulton, szilánkok és alkohol a hideg kövön, belőlem pedig keserves zokogás tör elő, mégsem fagyok le, hanem rögvest tárcsázom a mentőket - tudom, hogy nem lehetek tétlen, s muszáj sietnem.

Magam sem igen tudom, hogy van elegendő lélekjelenlétem, hogy elmondjam a törtenteket, bediktáljam az adatokat, de mikor bontja a férfi a hívást, telefonom kicsúszik kezemből a rideg kőre, s hitetlenül nézek az előttem lévő, meg sem moccanó fiúra.
Én nem tudtam, hogy ilyen súlyos a probléma, akkor nem hagytam volna magára. Mindig mellette kellett volna lennem, hiszen az volt az egyetlen célom, hogy segítsek neki. Elbuktam, s elveszítettem életem egyetlen értelmét. Nem tudtam megóvni - nem voltam elég.
Mindent elrontottam, amit csak lehetett, hiszen támaszának kellett volna lennem, de nem voltam erre sem jó - utálom magamat, amiért hagytam, hogy mindez megtörténjen.

De őt viszont földöntúli módon szeretem - igaz szerelemből szerettem bele a mindenembe, mégha ezt nem mondtam ki egyszer sem. Vajon akkor alakulhatott volna minden másképp? Mit kellett volna máshogy tennem? Hol rontottam el? Hol van már a mentő?
Yeosang ugye túléli?
Szüksegem van arra, hogy a színt vigyen mindennapjaimba, azt akarom, hogy életmnek részese maradjon, mosolyogjon rám, engedje, hogy szeressem, megmentsem, rendben legyünk - mégha nem is vagyok elég. Bármire képes lennék érte, csak maradjon velem, mert nélküle nem lehetek önmagam, egy senkivé válnék, egy olyasféle személlyé, akiből hiányzik egy darab - ráadásul a legjobb része.

Miért nem ölel magához? Miért nem törli le a könnyeimet? Miért nem szól hozzám? Miért nem ajándékoz meg elkápráztató mosolyával? Miért nincs semmi sem rendben?
Fogalmam sem volt arról, hogy képes lenne ilyenre folyamodni, s ugyan tudtam, hogy nincsen jól, de hittem, hogy elég lesz az, ha ott vagyok neki, ha ugyan szavakkal nem, de tettekkel kimutatom, hogy szeretem. Mert igen, ő az egyedüli, aki képes volt arra, hogy megkaparintsa szívemet, s úgy érzem, egy egész örökkévalóságig nála fog maradni - de nem bánom, hiszen ő a szerelmem.

Folytonosan sós könnyeimmel áztatom, ahogyan arcát simogatom lágyan, hiába nem reagál egyáltalán, azonban én mégis szüntelen reménykedem - ki kell nyitnia szemeit. Mindent rendbe hoznék, ha kapnék egy újabb esélyt, ezúttal nem rontanám el, nem lennék kevés, hanem megszabadítanám a ránehezedő terhektől, nem lenne egyedül, nem lenne magányos - hiszem, hogy boldoggá tehetném, képes lennék rá.
Keservesen könyörgöm azért, hogy kaphassak egy második esélyt - az még mindenkinek jár, nem lehet így vége, nem veszíthetem el őt, hiszen szükségét érzem, hogy életem részese maradjon. Tudom, hogy ő tehetne engem is igazán boldoggá, s vele szabadulhatnék fel egy kicsit a nyomasztó valóság alól - ő az egyedüli, aki mellett úgy tűnt, mintha a Mennyekben szárnyalnék, ám most, hogy esélyét látom annak, hogy örökké elveszítsem, szinte a Pokolba száműzve érzem magam.

Megérkeznek a mentők, de ezt sem igen fogom fel, hiszen elmélkedéseim teljesen felülkerekednek rajtam - csak újabb és újabb gondolatok születnek, míg azt nem észlelem, hogy hívnak engem is, hogy menjek be a kórházba, ugyanis egy hozzátartozója sincs jelen. Fogalmam sincs, hogy kerülök az autóba, majd a túlzottan rideg folyosóra, egész egyszerűen olyan, mintha elvágtak volna a valóságtól, s külső szemlélőként vizslatnám az eseményeket - a borzadályos eseményeket.

Túl sokat kell várnom.
Senki nem mond semmit.
Miért fáj ennyire?
Utálom a várakozást.
Mikor lesz jól Yeosang?
Szeretem őt, s ezt tudatni
akarom vele.
Meg akarom ölelni szorosan.

De már soha többé
nem tehetem.

Hiszen életét vesztette - nem lehetett már rajta segíteni.

Pedig mindennek máshogy kellett volna történnie, nekem kellett volna segítenem, mikor még nem volt túl késő, de nem figyeltem rá eléggé, sokat hagytam magára, nem vettem észre a szinte ordító jeleket, nem öleltem elég szorosan, nem fogtam folyton a kezét, nem én voltam jó neki, nem voltam őszinte, nem hoztam rendbe - nem voltam elég.