Secret Little Rendezvous

Prológ

Hangosan zuhogott az eső, olyan fülsértően, hogy az ember a saját gondolatait sem halhatta tőle. Alattomosan befolyt a kabátok hajtókája alá, hidegen és csontig hatolóan. A vihar villámokkal szórta be percenként a fekete égboltot, egy pillanatra megvilágítva a vízfüggönyt, amely a várost súlytotta. Az egyik ágon egy bagoly próbált hangot adni fájdalmának szánalmas huhogásával, de senki nem hallotta meg. Egerek menekültek utolsó erejükkel, meg-meg csúszva a hideg füvön, hogy fedél alá kerülhessenek.
Egy sötét alak haladt ebben az ítéletidőben, apró lépésekkel a kihalt éjszakában, fekete bakancsa állandóan hatalmas cuppanásokkal szabadult ki a sárból minden lépésnél. Az eső minden érzékszervét elnyomta, süketen, vakon próbált előrenyomulni, sálját arca elé tartva. Úgy gondolta, így talán kevésbé fázik; hosszú ujjai annyira elfagytak, hogy nem érezhette, mennyire átázott már minden ruhadarabja.

Nem halhatott meg. Itt kell lennie.
Csak ez vízhangzott a fejében, olyan erősen, hogy még az esőt is elnyomta. Fűtve tartotta a remény, hogy ezen helyen még megtalálhatja.
Várta, hogy a koszos, undorító földhalmok között valahol felbukkanjon egy árny, egy apró domb, ami arra utal, hogy ott van. Egy apró szikra, aminek követte képzeletbeli lángját, egyre csak kevésbé pislákolva.
Már nem is tudta merre megy, hányszor járt már ennél a sírkőnél, aminek állandóan nekiütközött combjával. Az éles sarok felhasította a nadrágját és minden ütközésnél újra belévájt a fájdalom. Végre megállt, egyik kezével égő sebét fogta, másikkal pedig pislákoló lámpájába próbált életet vinni. Hasztalan.
Összegörnyedt, nem tudta, merre menjen tovább. Kétségbeesése kezdett felülemelkedni rajta. Egyre csak kapkodta a levegőt, próbálta melegen tartani magát.
De lehelete a téli estén egyre halványodott. Minden lélegzetvételével fogyatkozott az élete és a reménye is.
Talán itt a vég.
Louis, te faszkalap.