Kétségek (§Jikook FF.§)

1.

Jimin pov:

A nevem Park Jimin és aspergeres vagyok. Ennek a betegségnek sokat köszönhetek, viszont meg van rá minden okom, hogy egyben utáljam. Tisztában vagyok a képességeimmel és tudom hogy 17 évesen 210-es IQ szinttel jóval átlagon felülinek számítok.

Ámde ennek a betegségnek hála egyetlen egy barátom sincs. Bár nem vagyok teljesen tisztában azzal, hogy minek is hiszen én így is teljesen jól elvagyok mi több, jobb ha egyedül vagyok, nincs szükségem senkire és semmire. Egyetlen ember akiben megbízok az az anyám bár az egyik felem azt súgja nem kéne neki bizalmat szavaznom a múltkori alsó eset után. Felcserélte a keddi és a szombati alsómat
állítása szerint véletlenül de biztosan valamit sző ellenem.

Apám nincs legalább is nem jelentkezett eddigi életem során, nem volt ott mikor megtettem az első lépéseket, mikor általános iskolás lettem, mikor gimnazista és nem volt ott a diploma osztómon sem. Valahol biztos van él és virul olvasgatja a híreket, nézi a tvt, sörözik és nem érdekli hogy a gyereke a fizika mely karán doktorált le s milyen eredményeket ért el már 16 évesen. Azt mondom nem érdekel, hogy ki ő, mit csinál de valahol nagyon mélyen bőgni tudnék minden alkalommal ahányszor felmerül a téma, anya említi meg véletlen vagy a riporterek kérdeznek, hogy még is hol van a csoda gyerek apja?
Legszívesebben olyankor üvöltenék a fájdalomtól.

Ilyenkor arra gondolok hogy ha bemegyek a szobámba balról, jobbra milyen tárgyak helyezkednek el, majd vissza 10 szer ez mindig segít. Egy hasonló kirohanásom volt nem rég, mivel anya hozzám ért. Utálom az érintés, utálom ha valaki véletlen vagy direkt nem érdekel, hozzám ér egyszerűen irritál. Miután megtörtént a már már katasztrófának nevezhető eset felrohantam biztonságot nyújtó menedékembe és magamra zártam az ajtót.

Megölelt, hiába tudom, hogy a rendes szociális életet élő lények ezzel mutatják ki a másik iránt érzett szeretetüket, engem mérhetetlenül dühített az a tudat, hogy tisztában van azzal hogy utálom ha hozzám érnek, egyenesen rühellem. Idegesen kezdtem el felsorolni hangosan a tárgyakat a szobámban. Szekrény, ágy, könyvespolc, íróasztal, szék, lámpa, szőnyeg. Majd ezt megismételve visszafelé, hát igen elég üres a szobám. Mikor végeztem nyugtató mondókám elragozásával, úgy éreztem kellő képpen el lazultam, amennyire ez nálam csak lehetséges. Anyám hangját hallottam meg hirtelen a bezárt ajtó mögül, mitől akaratlanul is felizgtattam ismét magam.(író pov: Na, nem rosszra gondolni ;)   )

-Elmegyek drágám bevásárolni körülbelül fél óra és itthon vagyok. - mondta el az információkat, majd pár perc elteltével hallottam az ajtó csapódást ezek után a zár kattanását, ami jelezte bezárta az ajtót és elméletileg biztonságban vagyok ezáltal. Nem szeretek itthon egyedül lenni, ezt ő is nagyon jól tudja. A környéken az utóbbi 2 évben 15 %-kal nőtt a betörések száma, ami számomra hihetetlenül nyugtalanító.

Mi van ha elrabolnak? Biztos nem élném túl. Pár kérdés még felmerült bennem, de mivel úgyse kapok rájuk választ inkább abba hagytam saját magam faggatását és valami olyan dologba fogtam ami ténylegesen eltereli a figyelmemet. Elővettem hőn szeretett képregényem és a színes oldalak böngészésével tettem a saját napomat is színesebbé. Kevés dolgot szeretek a szobámon és az anyámon kívül. Mindig is szerettem a zenét, viszont a tanulmányaim miatt sajnos fel kellett függesztenem a tánc órákat, mivel anya azzal pesztrált, hogy túl hajtom magam, így ment a levesbe a dolog. Viszont egy nap majd szeretném folytatni, mert nem csak hogy jól ment, hanem megnyugtatott és engem elég kevés dolog nyugtat meg azt kell, hogy mondjam.

El telt 32 perc es 22 masodperc 23 másodperc 24 másodperc. Még nincs itthon. Kezdek pánikolni. Miért nincs már itthon? Azt mondta 30 perc akkor annak 30 percnek kell lennie. Sose késik. A zár kattan, anya megjött a lépcsőn jobb oldalán haladva rohanok le, a még biztonságos sebességgel a bejárati ajtó irányába, hogy elmondjam annak a nőnek aki felnevelt, hogy késett és, hogy ilyen többet nem fordulhat elő.

Az ajtó résnyire nyitva.
Nem hagyná nyitva. Kezdek pánikolni és szobám felé indulok meg ám egy erős kéz vissza ránt. A kar tulajdonosa felé nézek hátha anya az aki ilyen rossz tréfát játszik velem, miközben köztudott, hogy nem értem a vicceket és most ez nem csak, hogy nem vicces de számomra egyenesen rémisztő. Ő nem anya, állapítom meg magamban, arcán maszkot visel nálam egy jó 25 cm-rel magasabb alkatából ítélve férfi és szorongatja a csuklómat. Teljes mértékben ledermedtem.
Hozzám ért egy idegen. Légzésem felgyorsul, lábaim megremegnek, szemeim előtt a világ elhomályosul és ezzel párhuzamosan elvesztem eszméletemet.