Egy hullám hosszon

Első rész

Gyorsan szedtem lábaimat hiszen megint késésben vagyok. Los Angeles utcáin olyan sok volt az ember, örültem hogy eddig még senki nem lökött fel. Éppen fordultam be a sarkon amikor nekem jött valaki. Kellett elszólnom magamat. Mindketten a földre estünk és sikeresen össze is fejeltünk.

- Jaj, ne haragudj! Nem figyeltem. – mutatta fel a telefonját, mutatva hogy majd rám nézett. Gyönyörű szemei voltak a fiúnak. Kezét nyújtotta, amit el is fogadtam.

- Semmi baj. Mindenkivel megesik. – mosolyogtam rá, majd az órámra pillantottam. Öt perc múlva tíz óra és még a kávézó közelében sem vagyok.

- Késésben vagy? – nézett az órámra, majd a sajátjára.

- Igen. Szóval ha nem baj, én most mennék. Szia! – indultam volna tovább, de az idegen óvatosan visszarántott.

- Daniel vagyok. Szívesen elkísérlek. – mosolygott rám.

- Szia Daniel, Josette vagyok. Egyrészt, nem is tudod hová megyek, másodszor, tényleg mindjárt elkések. Szia! – elhúztam a kezem és indultam tovább. Még egyszer visszanéztem és láttam hogy engem néz.

Hét perces késéssel megérkeztem, és a szemeimmel egy nőt kerestem akinél egy nagy laptop van. egy körbe pillantás után meg is találtam. Oda sétáltam az asztalához és sűrű bocsánatkérésekkel leültem.

- Üdvözlöm! Josette Jonas vagyok. Körülbelül három napja hívtam munkával kapcsolatban.

- Emily Benett, és a késésed nem nagyon kedvező ebben a munkában. Remélem tudod. – beleivott a kávéjába, én pedig szégyenemben kicsit lejjebb süllyedtem a székemen.

- Elnézést, nem így terveztem. Forgalmas volt a járda és még neki is mentem egy idegennek. – mondtam volna a többi dolgot is, de köhintett egyet Emily, hogy őt tulajdonképpen ez nem érdekli és csakis a munka miatt van itt. Vagyis ezt vettem le a nézéséből és a viselkedéséből. Kínos pillanataim után megmutattam neki a fotókat amiket eddig fényképeztem, meséltem magamról egy kicsit. Ezután a jegyzeteiben nézelődött, belefirkantott valamit és rám nézett.

- Még a mai nap folyamán hívlak. Szia Josette. – bement és kifizette az italát, majd amikor kijött még intett nekem egyet és elment. Gyorsan megittam a kávémat és én is kifizettem majd kimentem az utcára. Miközben sétáltam haza azon gondolkodtam milyen is volt ez az „interjú". Alapjáraton jól sikerült, csak megint túl sokat beszéltem és késtem. A képek amiket vittem jók voltak, szerintem.

Miután hazaértem ledobtam mindent magamról és beültem a TV elé. Nem is néztem az időt csak annyit vettem észre hogy csörög a telefonom. Gyorsan ránéztem az órára ami este fél nyolcat mutatott. Felpattantam a kanapéról és kimentem a teraszomra, és felvettem a telefont.

- Szia Josette. Emily vagyok és azt szeretném mondani hogy sajnálatos módon nem a tiéd lett a munka. De szeretném megköszönni hogy eljöttél, a képeid nagyon jók voltak, csak sajnos nem elég jók. Talán majd máskor sikerülni fog! Szia, jó estét! – meg sem várta még mondok valamit, lecsapta a telefont. Két év után sem sikerül semmi, sosem fog sikerülni semmi. Még figyeltem egy kicsit az óceánt ami az apartman mellett van, majd bementem. Felöltöztem egy kicsit melegebben mint amiben délelőtt voltam és lementem a partra.

Legalább egy órája csak ülök egy helyben és azon gondolkoztam mi mehetett ennyire félre. Aztán rájöttem hogy valószínűleg abból a minimum húsz emberből tizenötnek biztosan jobbak voltak a képei, és biztosan érdekesebbek is voltak, mint az enyémek. Már indultam volna el amikor megpillantottam egy másik embert is a homokban. Biztos annyira elkalandoztam hogy észre sem vettem őt. Senkinek sem kéne egyedül lennie ilyen későn és kezd hideg is lenni. Bár mondom én aki több mint egy órája itt ül, egyedül. Lassan odasétáltam az idegen mellé és óvatosan megkocogtattam a vállát. Ijedten rám kapta tekinteteit. Gyönyörű kék szemei voltak, amiket nem felejtenék el egyhamar. Szerintem kékebb is volt mint az óceán. Miután megismert megpaskolta a homokot maga mellett, én pedig leültem mellé.

- Miért vagy itt ilyen későn?

- Ezt én is kérdezhetném. – miután ezt kijelentettem mindketten felnevettünk.

- Én azért mert nincs kedvem otthon lenni, és unatkozom. Mellesleg gyönyörű hely, mindig megnyugtat. Te? – nézett rám. Azok a szemek, nem csak a hely a gyönyörű.

- Amikor összefutottunk akkor a kávézóba mentem. Egy munka miatt és nemrég hívtak hogy nem sikerült. – itt egy újabb mély levegőt vettem – Amikor szomorú vagyok ide szoktam jönni. – fordítottam a fejemet a vízre.

- Mi a munkád?

- Fényképész vagyok. Kisebb fotózásokból tartom el magamat, meg a szüleim néha küldenek pénzt. Te mivel foglalkozol?

- Éneklés. Egy bandában vagyok benne aminek a neve Why Don't We. Örültem is amikor nem ismertél meg. Nem a rajongókkal van a problémám, csak egy idő után jó olyanokkal beszélni, összefutni akik „nem rajonganak" értem, a fiúkért. – ez után kicsit sokkosan pillantottam rá amit észre is vett. Nem fordított neki nagy figyelmet aminek örültem. Kicsit kínosnak érzem hogy nem ismertem fel, de az igazat megvallva, nem is hallottam róluk. Még beszélgettünk pár dologról, de kezdett egyre sötétebb és hidegebb lenni szóval elindultunk hazafelé.

- Köszönöm hogy hazakisértél. Jó éjszakát Daniel!

Jó éjszakát Josie. Majd holnap kereslek, ma még nem untattál el annyira. Szia! – mielőtt mondhattam volna valamit a beszólására megfordult és elsietett. Inkább csak elnevettem magamat és becsuktam az ajtót.