| i have a dream [sugawara koushi]

１． ｆｅｊｅｚｅｔ

Fejemet a karomra hajtva próbáltam kizárni az osztály zaját és pihenni egy kicsit. Fáradt voltam, mint a maratont futott öregnéni, aludni mégsem tudtam. A 3. évfolyam 4. osztályában valahogy sosem tudták befogni, bár nem mintha más osztály nyugodtabb lenne. Biztos mindenkinek ismerős a pad szúrós szaga, amit a rajta lévő fertőtlenítő okoz, mikor próbálnál egy kicsit pihenni, de alattomos módon mindig belekúszik az orrodba és egy pillanatra sem hagy magadra, egészen addig míg össze nem szeded magad és nem mész el társalogni. Hát igen, csak nekem nem voltak nagyon barátaim, akikkel délutánonként eltudnánk menni egymáshoz, vagy beleehetnénk titokban a másik kajájába.

Morogtam egy sort magamban, majd felkönyököltem az asztalomon és bámultam az előttem lévő srác hátát, próbáltam a legkevésbé gondolni a tompa fájdalomra, amit a jobb térdemben éreztem. Egy éve... Plusz mínusz pár hónap, a szüleimmel autóbalesetet szenvedtünk. A hibás sofőr nem adta meg az elsőbbséget a kereszteződésnél és belénk rohant a jobb oldalon, egyenesen ott ahol én ültem. Szerencsére mind a hárman jól vagyunk már, a családból én sérültem meg a legsúlyosabban azzal, hogy eltört a jobb térdkalácson és ugyanazon oldalt kiment a vállam. Így visszagondolva nagyon sokat változott akkor az életem, de végre kezd minden visszaállni a régi kerékvágásba és csak a frontérzékenységem maradt meg, amit sokszor érzek még.

Elbambultam, és nem is vettem észre az azóta megfordult szürke hajú osztálytársam, aki zavartan mosolygott rám.

- Nakatami-san... - szólított, én pedig erre felkaptam a fejem. - Minden rendben?

- Ja, hát, izé... Persze. - néztem le a padra, ami karcolásokkal volt díszítve.

Sugawara Koushi. Ez a gyerek valahogy mindig tud időzíteni, ha el kell terelni a figyelmem... Bármiről.

- Akkor jó, csak kicsit fura arcot vágtál az előbb. - hallottam újra a hangját, és éreztem, hogy kissé elpirulok. Úgy tűnik hiába lettem harmadéves, ugyanolyan gyerekes maradtam, mint eddig is voltam. Ha esetleg még nem esett volna le, kicsit... Szerelmes vagyok belé már egy ideje.

- Bocsi... - nyögtem ki az elsőt ami eszembe jutott, de aztán már abban a szent pillanatban meg is bántam.

- Ugyan-ugyan, csak olyan csendes vagy. - hallottam a hangján, hogy ő is zavarba jött. Aki teheti ne így teremtsen kapcsolatokat és senki se vegyen rólam példát

Összeszedtem magam, ugyanis általában ennél bátrabb szoktam lenne, így felpillantottam, hogy megtudjam, mi is a helyzet. A srác egy kissé ferde mosollyal jutalmazott meg, de én álltam a sarat, és visszamosolyogtam. Na most találj ki valami jó dumát, Fujiko, vagy ott leszel hagyva, mint a PET palack a kuka mellett.

...De mit? Olyan nehéz kommunikálni másokkal... Francba az emberekkel! Talán kérdezhetnék... Mondjuk a röpiről. Aha, az tökéletes. Ugye? Hiszen a fiú röpicsapat feladója!

- Sugawara-san... - szólítottam meg, hogy figyeljen rám - Mondd, hogy megy a röpi? - kérdeztem tökéletesen normális hangon, és képzeletben vállon veregettem magam a kitűnő munkámért. Nagyon felspanolhattam ezzel a kérdésemmel, ugyanis csillogó szemekkel és izgatott hangon kezdett magyarázni két elsőévesről, a különleges technikájukról és a jövőbeli versenyeikről, amiket majd tutira megnyernek.

- Aha... Szuper. - hagytam inkább rá, mert nem sokat konyítok a dologhoz, hiába röpiztem én is. Helyette inkább csodálkoztam, hogy hirtelen milyen beszédes is lett, ahogy felhoztam a témát.

- Te is röpiztél, igaz? - tette fel hirtelen a kérdést, mire rendesen meglepődtem, de védelmemre legyen csakis azért, mert nem gondoltam, hogy bárki más is tudja a lány csapaton kívül.

- Igen, még mikor elsőévesek voltunk. De azóta nem mivel... - itt elakadtam egy pillanatra, de végül folytattam, mert ez az igazság:

- Nem is nagyon voltam iskolába, most meg még nem lehet.

Beállt közénk a kínos csend, és csak bámultuk egymást. Most fordult a helyzet és az osztálytársam sütötte le zavartan a szemét:

- Bocsánat, nem akartam ilyen tapintatlan lenni. - vakarta zavartan a tarkóját, mire a vészjelző hangosan megszólalt a fejemben.

- Dehogy, ez nem volt tapintatlanság! - vágtam rá talán kicsit túl nagy hévvel.

Mielőtt válaszolhatott volna becsengettek és bejött a tanár, így végre visszatérhettem az unalmas semmittevésembe, magyarul aludtam mindenki kedvenc büdös padján.

Óra után benn kellett maradnom pár osztálytársammal takarítani, ezért csak később tudtam hazaindulni. Igazán felmenthetnének ez alól, hiszen helló, meg voltam sérülve de nem, ez nem megfelelő kifogás nekik. Ráérősen sétáltam a tornaterem felé, hogy vegyek magamnak az automatából valamit inni, amikor cipők csikorgását és visszhangzó, érthetetlen kiabálást hallottam meg. Gondoltam ez bizony csakis a röplabda edzés lehet, így oda is settenkedtem, hogy meglessem őket.

Úgysem láttam még őket játszani, belehalni nem fogok, ha csak el nem talál a labda.
Ahogy a pletykákat hallottam, - amikre azért figyelek - nem volt valami jó híre a Karasuno fiúcsapatának. A kétszárnyú ajtón bekukucskáltam, és néztem ahogy a támadóérintést gyakorolják a fiúk. Egy idő után meguntam a bámulást, úgyhogy inkább otthagytam a csapatot és arrébb sétálva inkább leültem a zöldessárga fűbe, hogy hallgassam az edzés hangjait. Kinyújtottam a lábam, hátra tettem a kezeim, hogy megtartsam vele magamat. Behunytam a szemem és próbáltam kiüríteni az elmémből a sok kavargó zagyvaságot, és csak élvezni egy kicsit a Nap utolsó sugarait. Megvan az érzés, amikor tavasszal egy tarka virágos réten sétálsz, a langyos levegő belekap a hajadba és simogatja az arcod? Na, én is ezt szerettem volna érezni, de csak hideg szelet kaptam. Ősz volt ugyan, de a téli egyenruhám volt rajtam, Hülyeség volt tőlem leülni a fűbe, de egyáltalán nem bántam meg. Fejemben mindig csak a fiú csapat bukkant fel, és még az őszies szellő sem zavart meg:

Röpképtelen madarak. Bukott riválisok. Ezeket a gúnyneveket kapta a csapat még öhm... Valamikor. Mondjuk ahogy az az narancssárga hajú alacsony gyerek ugrott, az minden volt, csak röpképtelen madár nem, és ahogy a fekete hajú feladott... Még szinte beleborzongtam. Hát nem lennék az ellenfelük az hétszentség, biztosan rólunk beszélt Sugawara-san is.

Mikor már majdnem lenyugodtam testileg és lelkileg, valami a lábamhoz ért. Ijedten nyitottam ki a szemem, és már készültem elfutni és hívni a halott nagyanyám szellemét, hogy segítsen, de csak egy röplabda volt. Csodálkoztam is, hogy vajon mi a fenét kereshet itt, hiszen nem hinném, hogy pont velem lenne dolga, ellenben a fiúkkal, akik minden erőbedobásukkal használták, de felvettem és ahogy két kezembe fogtam, akarva-akaratlanul feljöttek a röpis emlékeim. Persze nem tapiztam meg ilyenek, hát nem vagyok én labda perverz... Nagy merengésemből Sugawara-san zökkentett ki, amint finoman a vállamhoz ért. Én ezt a gesztust persze egy ijedt hátráló mozdulattal jutalmaztam volna, már ha nem ültem volna a földön.