A világ megtört minket

Prológus

                Szomorúan, üresen álltam a sír előtt. Már nem volt könnyem, amit hullajthatnék. Jackson vigasztalóan újra átölelt, örültem, hogy itt van mellettem, megnyugtató volt. Mindenki itt volt, akit apa valaha ismert és jóban volt vele.
Apa halála után valami lezárult, az életünk egy fejezetének vége lett és maga után a nyugalmat hagyta, a nyugalmat, hogy már nem kell féljünk tőle és a világ talán egy jobb hely lehet nélküle. Mégis láttam mindenki arcán az ürességet, hogy attól eltekintve milyen ember volt, mind tudtuk, hogy volt egy jó oldala, de a saját gonoszsága felülkerekedett rajta.

A temetés után elnézést kértem mindenkitől és sétálni indultam, egyedül akartam lenni és kiszellőztetni a fejem. Nem a valódi apám volt, csupán nevelt engem, mégis sokáig úgy tekintettem rá, mintha az igazi lenne, aztán mikor az igazi apám is feltűnt, megmaradt a kettős érzés, nem tudtam kit tekintsek az igazinak, ezért mindkettejüket apának szólítottam és mindkettejüket ugyan úgy szerettem.
Felnéztem az égre és eszembe jutott, micsoda egy őrült világban élünk.

Természetes, hogy az embereknek különleges képességük van, hogy szörnyek bukkanhatnak fel, hogy a világ, amiben élünk tele van rejtélyekkel. Már tudjuk, hogy más bolygón is van élet és megszoktuk, hogy a lakói néha meglátogatnak minket és teljesen be tudnak illeszkedni közénk. Vámpírok, vérfarkasok és ez mind csak a felszínt súrolja, az embereknek tényleg csak a képzeletük szab határt és az emberi fantázia veszélyes fegyver lehet.

De mégis ezek a dolgok olyan hétköznapivá váltak, valamikor még mindez szokatlan és furcsa volt, de ma már természetesnek tekintjük és a mindennapok részének. És hiába vagyunk mind különlegesek és szó szerinti szörnyetegek, a szeretet nem veszett ki belőlünk és az emberség, csak az változott, hogy különleges képességekkel lettünk megáldva.

Ahogy így gondolkodtam, már egészen az erdő mélyére sétáltam, ahol hirtelen megtorpantam, ugyanis egy lila hajú férfi állt előttem.

- Szia, Jennie – szólított a nevemen – már vártalak, Ron vagyok. – mutatkozott be.

- Ki maga és honnan ismer? – tettem egy lépést hátra.

- Nem kell félned, nem akarlak bántani, apád egyik barátja voltam, jól ismertem őt.

- Sosem mesélt magáról. – kételkedtem, habár kezdett rémleni, hogy néha mintha láttam volna, mikor apát látogattam meg a közös házban, ahol a barátaival élt.

- Ha jól tudom, nem sokat tudsz az apádról. Nem szeretnéd megtudni mi történt vele és hogyan is jutott olyan mentális állapotba, ami a halálát követelte? – kérdezte és a hangjából olyan nyugodtság áradt, amitől azonnal megnyílt a bizalmam felé és igaza volt, mintha csak a gondolatomban olvasott volna, mindent tudni akartam.

- Kérem, meséljen. – kértem bizonytalanul, ő pedig csak elmosolyodott és egy vastag, kemény fedelű könyvet nyújtott felém.

Elvettem tőle, a címe ez volt:
''A világ megtört minket''
Fellapoztam, de a könyv minden oldala üres volt.

- De hát ez üres. – néztem rá értetlenül.

- Valóban, de felnyithatom a szemed, hogy lást az üres lapok mögötti történetet, ha készen állsz rá.

- Készen állok. – mondtam magabiztosan.

- Rendben – megfogta a kezem és rátette a csukott könyv fedelére és el sem engedte, mélyes a szemembe nézett. – Jennie, hogy megtudd az igazságot emlékeket fogok megjeleníteni előtted,a történet teljességéhez három ember szemszögéből fogod látni a dolgokat. Az emlékekben nem csak külső szemlélő leszel, hanem a személy testéből fogod látni a dolgokat és még annak a személynek a gondolatait is. Néha talán zavarosnak találhatod majd az emlékeket, ne feledkezz meg róla, hogy egy személy életébe csöppensz bele, de légy türelmes és ha el is veszítenéd néha a fonalat, légy türelmes, mert minden kérdésedre választ fogsz kapni idővel. Nem kaphatsz meg minden emléket egyszerre, mint egy könyvet, apránként, fejezetenként kell látnod. Miután felnyitottam a szemed, ki kell nyitnod a könyvet és az emlék ott lesz előtted, ha úgy érzed készen állsz a következőre, csak rá kell tenned a kezed a könyvre és azt kell mondanod, hogy ''folytatom az olvasást'' ezután új emléket fogsz kapni, de ne felejtsd el, ha nem állsz készen, a könyv nem fog neked mutatni semmit. Biztosan készen állsz megtudni mindent?

- Igen. – határozott voltam, ő pedig bólintott és elmotyogott pár szót majd elhúzta az egyik kezét a szemem előtt és hirtelen elvakított a fényesség és bizsergés járta át a testem, mikor kinyitottam a szemem már csak a könyv volt a kezemben, Ront pedig távolodni láttam – Várj! Máris mész?

- Sajnálom, mennem kell, így is túl sokat mutatkoztam már ebben az idősíkban. Őrizd meg egy időutazó titkát. – kacsintott, majd egy csettintéssel mintha köddé vált volna és eltűnt.

- Időutazó... Hihetetlen. – álltam pár percig lesokkolva, majd magamhoz térve a könyvre néztem.

Majd óvatosan kinyitottam.