Hurrikánok

Sokadik

Ma is éreztem.
Először csak a forróságot a szemeim körül aztán szépen lassan egyre jobban.
Elindult az egyik, majd a másik. Az első kettőt megnéztem, hogy hogyan lesznek semmivé, a többihez már túlságosan homályos volt minden.
Éreztem sós ízét a szám szélén, de nem töröltem le. Minek? Úgy is a végtelen fele tartanak. Miért állítanám meg a cél előtt?
Gyilkos lennék ha ezt tenném velük. Szabadon engedtem. Miért tartsam bent az örökös börtönükben?
Sokan voltak már. Ideje volt, hogy kitörjenek. Nem szabtam gátat nekik. Ahogy elindult az egyik a másik után,  az agyam újabb és újabb lehetőségeket meglátva, beléjük kapaszkodott megadva nekem az újabb és újabb löketet. Olyanok jöttek amiket eddig nem ismertem. Ezek teljesen idegenek voltak. Érdekes hogy pont az én börtönömbe jöttek és innen törtek ki. Nem tudom mikor jöttek, de itt voltak. Azt se tudom hogyan jutottak el hozzám de sokan voltak. Erőteljesen törték ki a kapukat és utat készítve maguknak ugyanoda jutottak mint a többiek. Már kész kis gyűjteményem van. Mindet látni, de csak egy bizonyos pontból. Talán más is látja ha jól megnézi. De egyelőre az én titkom.
Cikáztak a fejemben a gondolatok. Ők sem értették mi történik. Igazából én sem. Egyedül voltam és utat engedtem. Egy akarattal törtek ki. A fájdalom, az emlékezés, a hiány, a szerelem, de legfőképp a fájdalom. Minden mennyiségben. Több félék voltak.  Voltak azok amelyek mindig vissza jönnek gyengeségem miatt. Aztán voltak régebbiek is, de hagytam hogy a felszínre törjenek. És voltak azok az idegenek amelyek nem tudom hogyan kerültek ide, de ezek voltak a legtöbben és ők voltak a legerősebbek. Nem csak az elmém hanem a lelkem mélyén is elbújtak és előtörtek. Ijesztő volt látni az ereket melyek megduzzadtak és őrtoronyként húzódtak szemeim körül. Fájó volt látni ahogyan a mindig mosolygó arcomat, felváltotta a gondterhelt.
Úgy érzem jó barátok leszünk mi ketten az elkövetkezendő időkben. Aztán remélem eljön az az idő, hogy újra felderül arcom és szemeim körül az őrtornyok is eltűnnek.
Ezelőtt pár héttel, mennyire eltűnt minden és csak én voltam a derűs arcommal. Az idő sosem jön vissza. Emlékezetemben is egyre jobban elfakul minden, mígnem minden egy üres, kiaszott tájjá alakul át. Percenként változik és egyre csak lehangolóbb lesz. Semmi nem lesz a régi. Akárhogy küzdök is majd ellene, van egy határ amelyet átlépve eltörpülnek a régi dolgok és újak jönnek, amelyek fájóak