A JÖVENDŐ
Oidipusz fiai, és Ábel és te, Káin!
Hány vérpad lett vörös a múlt testvér-vitáin!
Csaták! - ó, fekete lobogók! szemfedők!
Ó, síroknak sötét nyílta idő előtt!
Mikor fogjuk, nagy ég! a halált látni halva?
Ó, szent béke kora!
A háború, e szajha,
a véletlennek e becstelen ágyasa.
A kontár Tamerlán s a barbár Attila
a szeretői; únt, ocsmány, kegyet nekik vet;
tömegsírba veti minden reményeinket,
ledöfi a tavaszt, tapos az örömön,
s mert ő a gyűlölet, nagy ég! hogy gyűlölöm!
Benned bízom, kit rejt a sötétség nagy odva,
Jövendő!
Különös rejtelmekkel vivódva,
vak labirintusunk mélyén száz oldalon
veszély és csapda vár, váratlan borzalom;
de a titkos fonál mindig kezünkbe lesz, és
bár vad párbajt vivott Atreusz és Thüesztész,
bár Behemót felett győzött Leviatán -
én hiszem: jő a perc, s nyitva lesz a talány.
Nem hullhat örök árny az emberek szivére.
Nem! az emberiség nem arra van itélve,
hogy tehetetlenül üljön a sír fagyos
szélén, mint Ombosban a zordon Jeromos,
vagy mint Argoszban a jajveszékelő Elektra.
Egy nap, én, aki nem adok a fantomokra,
megnéztem Waterloo oroszlánját. A sík
mezők között az út egy vízmosásba vitt;
körül a szürkület utáni fény derengett;
csak mentem egyenest az árnyakfedte hegynek.
Zaklatott szívvel, mert a vér, kard és halál
diadala nekem mindig új borzadály.
A néma sík fölé kiugrott az oroszlán;
lentről merengtem el homályló magas ormán;
moccanatlan dacolt a végtelen fölött;
s úgy éreztem, hogy ott, egekbe számüzött
magányában, a kék, gőggéfagyott magasban
az emlék iszonyát hordozza lankadatlan.
A szégyen tanúja itt állt merőn s vadon.
S míg mentem, nőttön-nőtt árnyéka arcomon.
S roppant talpáig így nehezen elvergődve,
szóltam: azt várja csak, hogy álom száll a földre,
de hajthatatlan; és, mikor leszáll a nap,
e bronzból biztosan rekedt bőgés riad;
s az emberek e rém-látástól menekülve,
nem, tudják, hogy a szörny vagy tán a menny üvölt-e.
Lassan, óvatosan így mentem közel én...
Villámot vártam és - egy dal csendült felém.
E szörnyű szájból egy lágy hang csengett szerényen.
Valami rémitő, irdatlan üregében
egy vörösbegy rakott fészket; e sugaras
kis jövevény, akit megáldott a tavasz,
s ez érc-ajkak közé, e tátott fogsorokba
rakta tojásait, cseppet meg nem riadva;
s a komoly kis madár így énekelgetett.
A tragikus orom, akár egy szirt, meredt
a hajdan annyi könny- és vér-áztatta síkra;
s ahogy tűnődtem ott, figyelmem nem lazítva,
éreztem, hogy fölém egy mély szellem hajol,
s megértettem, hogy - ó, népek! - mi ott dalol,
az a remény - a volt kétségbeesés szivébe;
s a háború veszett szörny-torkában - a béke.
SOMLYÓ GYÖRGY
