Moonshine

Prológus

            Kezeim a csuklója köré záródtak. Nem szorítottam, csak próbáltam lefeszíteni. Tekintete opálos volt. Gyönyörű türkiz szemei most nem az óceánra hasonlítottak, inkább voltak feketék, démonian feketék. Könnycsepp gördült ki a szememből. Sietősen szaladt végig az arcomon, majd a kézfejére hullott. Hirtelen megrezzent, s a szorításán is engedett. Megragadtam a pillanatot, hogy kibújjak a keze alól. Eltoltam a kezét, majd kigördültem oldalra. Próbáltam felállni, de gyenge voltam már és fáradt. Nem akartam Vele harcolni! Bárkit legyőztem volna, még így hullafáradtan is, egy szó nélkül elharaptam volna bárki torkát. Főként azét, aki ezt tette Vele, Velünk! Düh kezdett el kavarogni a gyomromban. Így sem láttam már tisztán, nem kellett még az is, hogy a bosszúvágy ködösítse az elmémet. Cselekednem kellett, megoldást találni, mert ha ez így folytatódik vagy neki, vagy nekem befellegzett. A gondolatra fájdalom és félelem keveréke kezdte el mardosni a torkomat. „Elég, fejezd be"! kiáltotta egy hang a fejemben. Megpaskoltam az arcom és fürkészni kezdtem a sötétben. Kúszni kezdtem a sötétben. Egy falig jutottam. Ott neki támaszkodva álltam fel. Végig simítottam a falon, érdes volt és áradt belőle a dohos szag és még valami. Valami ismerős, amit már biztosan éreztem. Nem volt időm tovább merengeni. A hangokból kivettem, hogy engem keres. Ahogyan én sem, ebben a formájában Ő sem látott tisztán a sötétben, még ezekkel a szemekkel sem. Amennyire halkan csak tudtam, arrébb lopakodtam, bár nem tudtam pontosan merre is tartok. Az érzékeim ebben a bűzben teljesen eltompultak. A fal mentén haladtam, óvatosan, nesztelenül húztam rajta a kezemet végig egészen addig, amíg meg nem érintettem valamit a sötétben. Ki tapogattam és egy kilincs volt. Abban az esetben, ha szerencsém van és nyitva lesz, akkor gyorsan kell mozdulnom, hiszen az ajtó nyílásának hangjára ő is azonnal ugrani fog. Töprengtem. Nem volt sok választási lehetőségem, így elfordítottam a kilincset és kitártam az ajtót. Rohanni kezdtem az ismeretlen felé. Sietős léptek visszhangoztak a folyosón végig. Az enyém és az övé!

          A fejemet kapkodtam hátha megpillantok valamit és így is történt megpillantottam egy ajtót, ami alatt fény szűrődött át. Rámarkoltam a kilincsre és lenyomtam. Nem nyílt. Megpróbáltam még egyszer, de most neki feszültem az ajtónak. Teljes testsúlyommal löktem be, bezuhantam a terembe. a terem közepén egy hatalmas máglya állt. A lángok majdnem a plafont csapdosták. Miért van egy máglya a raktárépület belsejében? - értetlenkedtem. A terem túl felében alakokat pillantottam meg. Felkeltem a földről és közelebb bicegtem hozzájuk.

     - Kérem, segítsenek! – kiáltottam nekik, de nem reagáltak. – Kérem, mindjárt ideér! – üvöltöttem.

       Nem válaszoltak. El kezdtek közeledni felém, néma csendben. Négy alak fekete csuklyában. Az arcuk nem látszódott teljesen. Fejükön is csuklya volt, ezért csak a szájuk és az álluk volt kivehető, de az sem tökéletesen. Pár méterrel előttem a tűz körül álltak meg. Engem néztek, éreztem. Felemelték a kezüket. Tenyereik felém néztek, mindegyik alaknak volt valami jel a tenyerében. Nem tudtam pontosan kivenni. Egyszerre kezdtek kántálni.

         -... nista nije ostalo... mudeom-eulo... poino et animam... in finem terrae...- halkan szinte robotikus hangon mormolták a szöveget, aminek nem értettem ki minden szavát. Egyre hangosodott a kántálásuk. – The four rider will come nista nije ostalo, Anata wa anata no ude o aishi mudeom-eulo idonghabnida, Ka wale poino et animam occidere in tenebris est in finem terrae! – a végén összecsapták a tenyerüket. Omm hangot hallatva. A máglya tüze kavarogni, örvényleni kezdett. Kicsapott belőle egy hatalmas lángcsóva. Egyenesen felém tartott. Elterültem a földön. Annyira összehúztam magam, amennyire csak tudtam. Mikor nem éreztem a tűz melegét felpillantottam. A láng nem engem vett célba, hanem a mögöttem álló alakot. Elkerekedett a szemem, amikor láttam, hogy nem elégeti, inkább megszállja a testét a tűz.

         - Istenem, most segíts meg! –szörnyedtem el. Félelem kúszott végig a gerincemen és hideg futkosott minden porcikámban. Ebben a pillanatban bebizonyosodott, hogy azaz ember, aki előttem áll nem az én szerelmem. Inkább egy démon, aki bekebelezte a lelkét és birtokba vette a testét.

        A szeme hirtelen felpattant és még elvetemültebb arcot vágott, mint az előbb. Az is lehet, hogy itt csak jobban megvilágította a fény és ezért tűnt félelmetesebbnek, sőt veszélyesebbnek. A vészjelző receptoraim mind villogtak: VESZÉLY! Kezdett kitisztulni a fejem. Éreztem visszatért az erőm, át tudok változni. Azonban ha megteszem, meg kell ölnöm, de ha nem, akkor ő öl meg engem. ÉLET vagy HALÁL? Nehéz döntés. tépelődtem. Végül morogni kezdtem, olyan mélyről, mint még soha. Ha nem én csináltam volna, biztosan berezelek. Elvetemülten meredtem az előttem álló lényre. Térdelő helyzetbe ültem. Támadásra készen vártam. Egy mozdulat és ugrom. A torkára meredtem, jól kivehetőek voltak düledező erei. Egy harapás és nem mozdul meg többet. Alakváltásra készültem. Megnyújtottam az izmaimat, egy ugrással átváltoztam. Farkas alakomban álltam előtte, készen a támadásra. Megfeszítettem a lapocka izmaimat. Előre hajoltam vadászó pozícióba. Akár egy ragadozó, aki a kiszemelt prédára vár. Mélyen szívtam be a levegőt, hogy jól kitöltse a tüdőmet. Benntartottam kicsit. Nem akartam, hogy azt higgye, félek tőle, még ha úgy is volt. Tovább morogtam. Léptem egyet előre ő pedig megtorpant. Ekkor kaptam a lehetőségen, ugrottam egyet és megfordultam. Az egyik férfi felé iramodtam, ha többet nem is egyet magammal viszek, gondoltam akkor. Nem néztem hátra csak futottam felé. Düh kavargott bennem, le akartam vezetni rajta. Reménykedtem benne, hogy ez majd segít rajta is. Reméltem, hogy ha kizökkentem őket, akkor visszakaphatom őt. Elrugaszkodtam majd felé ugrottam. Azonban nem értem oda... Hátulról lerántott valaki és földhöz vágott. Nagyot nyekkentem, mikor földet értem. Fájdalmamban visszaváltoztam. Hirtelen nem kaptam levegőt. Felpillantottam és észrevettem a fölém tornyosuló alakot. Ismét a nyakamat szorongatta. A négy férfi tovább kántált, de immár közelebb állva egy kört formáztak körülöttünk.

       - Mason! – nyöszörögtem. – Ne csináld! Ez nem te vagy! Te nem akarnál engem bántani. – küszködtem a szavakkal és a levegő vétellel. Nem volt erőm megint lelökni magamról és már nem is akartam.

         A férfi keze, akit mindennél jobban szeretek éppen a nyakam köré zárult. Éreztem, hogy itt a vég, nincs tovább. „Én nem fogom bántani, nem vagyok rá képes, ha meg kell halnom a kezei által, hát legyen. Bármi történjék, én nem harcolok vele."

         Az alakok csak kántáltak és kántáltak. Minden megismételt szóra egyre erősebb lett Mason egyre nagyobb lett benne az ölési vágy. Egy ősi versikét ismételgettek, ami több nyelven íródott. Néhány szót értettem belőle csak. A négy lovas eljön...a szerelmed karja csinál, valamit utána a sötétről beszélnek és egy átokról majd a Földről.

         - Mason, kérlek! – csuklott el a hangom. Már az utolsó szavakat suttogtam. „Nory, mondd el neki! Tudnia kell!" suttogta egy hang a fejemben. Kezdtem homályosan látni. Éreztem, ahogy a nyakamon, a kezei fölött kidüllednek az ereim. Sosem gondoltam, hogy a halál ilyen fájdalmas lesz. – Miért csinálják ezt? – suttogtam a sötét alakoknak. A máglya lángja egyre kisebb volt. Jelezte, hogy nem sokára meghalok. Igazak voltak a Mende-mondák. A halál árnyékában az emberek előtt lepörög az egész életük. Az én életem is lepergett a szemem előtt. Minden szép és minden fájdalmas pillanat. A közelmúlt eseményei csodálatosak voltak, szépen alakult az életünk. Boldogok lehettünk volna... „El kell mondanom, amíg van egy mondatnyi levegőm" biztattam magam.

- Mason, tudnod kell, hogy...