Yun- testvér

Bevezető

-Toya! Gyere kincsem! Kelj fel! -szólítgatott kedvesen anya. Lágyan simogatta a fejem. Éreztem, ahogy ujjai néha beleakadnak kócos barna hajamba és meghúzzák azt. Végül megunta, hogy keltegetésemmel bajlódik és felállt az ágyam mellől.

-Nem kelted fel Yun-t? -kérdeztem tőle rekedt hangomon, mire az ajtóból visszafordulva rám emelte szomorú szemeit. Egy mosolyt erőltetett arcára. Még én az 5 éves szememmel is láttam, hogy nem valódi az a mosoly.

-Keltsd fel őt te, Kincsem. Nagylány vagy már! De siess, mert mennünk kell oviba! -szólt még, majd gyors léptekkel lement az emeletről. Felültem az ágyban és kissé kómás tekintettel próbáltam kivenni a gyerekszobám vonalait. Kikászálódtam az ágyból és nyuszis papucsomba belebújva és szaladtam át a mellettem lévő szobába.
Mint mindig, most is be volt húzva a sötétítő függöny, melyet én egy gyors mozdulattal szétnyitottam. Kinéztem az ablakon. Az utca megint tömve volt taxikkal, autókkal és buszokkal. A járdán az emberek folyama ömlött végig egymást lökdösve vagy éppen kerülgetve. Nézelődésemet egy hangos dudálás szakította félbe, aminek hallatán óriásit ugrottam ijedtemben és inkább az ablak mellett álló ágyhoz léptem.
Mint mindig, most is hangtalanul aludt. Yun a takarón feküdt. Sosem szokta használni, még télen sem. Én ezt nem értettem. Mosolyogva simogattam volna meg a fejét, mint anya az enyémet, de mielőtt megérinthettem volna, hirtelen felült, ezzel elkerülve a felé nyúló kezem.

-Mondtam, hogy utálom, ha hozzám érnek. -közölte dorcás fejjel. Ugyan annyi idősek vagyunk, ő mégis sokkal érettebb. Ugyan úgy, mint nekem, világos barna haja volt. Nagyon hasonlóan néztünk ki, de a szemünk az teljesen eltérő színű volt. Míg neki szép, mogyoró barna szemei voltak, addig engem folyton csúfoltak. Az én vöröses színű íriszeim miatt mindenki elkerült engem. Yun-on kívül senki sem játszott velem. Féltek tőlem. Szörnynek neveztek. Az oviból mindig sírva jöttem haza, annak ellenére, hogy minden nap úgy mentem be, hogy ma lehet lesznek új barátaim. Persze egyik nap sem jöttek a közelembe. Az óvónők próbáltak segíteni nekem, de nem nagyon jött össze nekik.
Valamiért nagyon nagyon pozitív volt a gondolkozásom és nem törődtem azzal, hogy mások hogy tekintenek rám. Közeledtem hozzájuk és próbáltam barátkozni. Végül mindig csak Yun maradt nekem, de őt mindennél jobban szerettem.

Otthon egy teljesen normális családot alkottunk. Apu egy magas irodában dolgozott. Mindig azt mondta, hogy imádja a munkáját, de én láttam rajta, hogy hazudik. Sokszor ért úgy haza, hogy a kanapén elnyúlva aludt el, pedig még át sem öltözött és nem is vacsorázott. Ilyenkor azt hitte, én már alszok és nem látom. Rengeteget dolgozott, de mégis mindig szakított rám is időt.

Anya tanár volt a közeli iskolában. Alsósokat tanított és jól értett a gyerekekhez. Amikor nem a suliban dolgozott, akkor itthon tevékenykedett. Sosem ült le egy percre sem pihenni. Egy igazi energia bomba volt és mindig mosolygott. Bármi rosszat csináltam ő csak mosolyogva elmondott egy szidásnak nem mondható monológot, majd elküldött játszani. Ő egy igazi angyal volt. Egy földre szállt angyal. Barna haja szinte mindig hátára omlott. Szemei ugyan olyan színben pompáztak, mint az enyémek, de az övéi nem voltak ijesztőek. Neki mindig voltak barátai és általában rengeteg ember vette körül. Külsőre nagyon hasonlítottam rá, de a belsőnk és a kisugárzásunk nagyon eltérő volt.

Még ott volt nekem Yun is. Ő az, akivel csak én foglalkozok a családból. Nem is értem. Mindenki kerüli és nem szólnak hozzá. Pedig látszik rajta, hogy a családunk vére folyik ereiben. Szinte ugyan úgy néztünk ki mi ketten és egyidősek is voltunk. Apu szemei csillogtak az ő arcán és a nagypapa régies gondolkodása is megmutatkozott nála. De mégis mindenki átnézett rajta.
Pont ezért voltunk mi annyira fontosak egymásnak. Nekem nem voltak barátaim, őt meg rajtam kívül nem nagyon vette figyelembe a családja.
Anyu mindig megterített neki, volt külön szobája, fogkeféje, törülközője és egyéb más tárgyai, amik szükségesek voltak a mindennapokhoz, de mégis elhanyagolták. Folyton furcsán szomorúnak tűntek a szüleim, ha Yun-t szóba hoztam. Nem értettem a felnőtteket.