Yun- testvér

5.fejezet

Megint az a hülye érzésem van, mint ami az álmok után szokott maradni. Általában nem emlékszem a tartalmukra, de ahogy a gyomrom összeszorul, a szívem hevesen ver és az érzékeim eltompulnak, valami szörnyű érzést kelt bennem.
A hideg kezek mintha még mindig a nyakamat markolnák. Egy hirtelen lökéstől kipattantak a szemeim és bamba tekintettel bámultam a felettem tornyosuló sötét alakra. Kitakarta fejével a lámpa fényét, így igaz, hogy nem láttam az illető arcát, de a retinám sem égett ki.
Óvatosan felültem. Egy régies szobában voltam. A bíborszínű falak mentén nagy könyvespolcok sorakoztak. A sötét fapadló olyan fényes, hogy az arcképemet láthattam benne. A tekintetem egy nagy faasztal felé kúszott, ahol egy idős ősz férfi ült egy nagy bőrszékben.
Szemei engem vizslattak. Szinte a lelkem mélyéig hatolt a tekintete. Íriszei különlegesek voltak: az egyik végtelen jégmezőket idézett számomra, míg a másikban egy gyönyörű óceán vizét pillantottam meg. Megbabonázva néztem farkasszemet a férvivel. Végül ő szakította meg a játszmát, ahogy a mögöttem -vagy inkább a kanapé mögött- állóra emelte fagyos tekintetét.

-Ő az új áru? -kérdezte tőle mély, rekedt hangon. Szerintem az "áru" kifejezést rám értette...
-Nem, Uram! -jött a válasz mögülem. A hang hallatára hátrafordultam és egy eléggé ijesztő alakot láttam. Ez a férfi meglehetett 2 méter magas. Széles vállaival kitakart egy eléggé nagy szekrényt. Sötétbarna bőre szinte már feketének hatott a gyér fényben. Horgas orra, éles arcélei, kopasz feje és mélyen ülő mogyoróbarna szemei mind rémisztővé tették az alakot. Erre csak rátett még egy lapáttal mély, karakteres hangja. Reszketve bámultam a mögöttem tornyosuló emberre.

-Akkor minek van itt?! Dobd ki! -hallottam az asztalnál ülő ideges hangját.
-Szerintem még hasznát fogja venni, Uram, ha jobban megnézi.
-Tch... Az ilyenekhez van szemed, de ha nem elég jó az elvárásaimnak, akkor repül és nem fog érdekelni a jövője. -hangzott a határozott döntés. Egy kéz kulcsolódott a karomra, majd álló helyzetbe rántott. Döbbenten álltam az asztalnál ülő figyelmes tekintetét. Éreztem, ahogy pillantásával minden pontomat jól megnézte.

-Hmmm... -gondolkodott állát fogva. Tekintete szúrós volt. -Nem rossz, nem rossz! Sőt, egész jó. A vállai szélesek, keskeny a csípője, nincsenek annyira nőies idomai, formásak a lábai, az arca sem rossz, a hajával valamit kezdeni kell, de a szemei.... elbűvölő, vad és egyedi! -nem tudom, hogy ez most dícséret volt-e, de kissé rosszul esett. Mit kell csinálni a hajammal? Ijedten a hosszú, lapockáig érő hajamhoz kaptam. Remélem nem akarják levágni.
-Akkor, mi a döntése Uram? -kérdezte a rémisztő alak.
-Kicsit a külsején kell változtatni, de ha megkapja a kellő tudást, akkor tökéletes lesz. -csapta össze elégedetten a tenyereit az idősebb férfi. -Akkor itt az ideje, hogy bemutatkozz! -szentelte nekem a figyelmét az öreg.
-Ryuzuki Toya vagyok, 14 éves. A nagyszüleimmel éltem eddig, de most ideköltöztem a városba. -mondtam remegő hangon.
-Rendben! Egyenlőre ennyi elég. Az a hústorony ott mögötted Trupo Tyke, de mi csak Korcsnak vagy Tyke-nak hívjuk. Én Papa Lorenzo vagyok a család feje. Mindenki Papának hív, tehát mostantól te is így fogsz. Majd szépen lassan megismered a család többi tagját is, de most neked a kiképzésre kell koncentrálnod. Lehet ez neked sok így egyszerre, de próbáld meg feldolgozni. -észrevehette, hogy elvesztettem a fonalat. Szinte hallani lehetett, ahogy a fogaskerekek a fejemben vadul dolgoznak.
-Lenne pár kérdésem. -jelentettem ki óvatosan. Egy bólintással megkaptam az engedélyt. -Ez egy bűnszervezet? Netán a maffia?
-Közel jársz, de mégis távol. Nem mondanám, hogy mi maffiózók vagyunk, de nem is egy egyszerű utcai banda. Jól megtervezzük, mit és hogyan csináljunk, nem csak belerohanunk a bandák és mindenféle szervezetek közötti sötét háborúkba. A családot ágakra osztjuk. Az ágaknak mind van egy-egy vezetője, aki az arra az ágra kiszabott feladatra kiképzett embereket irányítja és rendezi. Ez lehet még így értehtetlen, de majd idővel rájössz. Neked még nem kell foglalkoznod az ágak feladataival, mert te még kiképzés alatt állsz. Amíg azzal nem végeztél, csak gyakorlásképpen küldelek majd terepre. -lassan leesett, miről van szó, de még így sem volt teljesen tiszta. Milyen kiképzés? Én bele sem egyeztem! Minden mindegy alapon bólintottam, jelezve, hogy megértettem. -Még valami?
-Én m-most iskolába járok és nem hagyhatom csakúgy abba a tanulmányaimat! Nem mintha annyira szeretném az iskolát, csak ha felnőttként szeretnék dolgozni.... -kezdtem bele hadarva.
-Erre is gondoltam. A kiképzésen az alap műveltséget, sőt, többet is elsajátíthatsz. Van jópár oktató a családban, ezért ezzel nem lesz probléma. Az iskolai kiiratkozást megoldjuk mi, azzal nem is kell törődnöd. Ami a munkát illeti, miután elkészültél a kiképzéssel, azután teljes jogú családtag leszel, már ha nem csinálsz addig valamit, ami miatt meg kell halnod. A családban mindenki kap pénzt, amit arra használ fel, amire szeretne, emellett segítséget is kérhetsz tőlem. Mondtad, hogy ide a városba költöztél. Albérletben, esetleg kollégiumban élsz?
-Egy albérletben.
-Értem. Akkor, hogy azzal se legyen probléma, ide költözöl a családhoz, rendben? -ez nem volt kérdés a részéről, inkább egy kijelentés. Ledöbbentett magabiztossága. Nem akartam ellenkezni és rögtön konfliktusba keveredni, ezért helyeslően bólogattam. -Akkor amint hazamész, kezdj el összepakolni és majd hétvégén átköltözöl. Rengeteg szoba van a házban. Majd kiválaszthatsz egyet. Most Tyke hazavisz. Pihend ki magad és hétvégén találkozunk! -köszönt el és átnyújtott egy kis névjegykártyát. Kissé sokkos állapotban indultunk el az ajtó felé, ám az váratlanul kicsapódott és egy idős nő korát meghazudtoló sebességgel robogott be rajta. Döbbenten fordultam a már az asztalon támaszkodó nő felé.
Őszülő haja a nagy sietség miatt össze-vissza állt, homokóra alakja teltebb, ruhái zöld és sárga színekben pompáztak. Hevesen mutogatva magyarázott valamit, ami számomra érthetetlennek bizonyult.

-Maria! Édes Maria, kicsit lassíts az Isten szerelmére! Semmit nem értek abból, amit itt hadarsz! -szólt rá a nőre idegesen a Papa. A jövevény pár mély levegővel megnyugtatta heves légzését és ismét belekezdtett:
-A Crossia-nék és a Liadrik-ék elkezdték a két éve felfüggesztett háborút. Crossia támadt először és most már nem csak a területekről van szó! Már.... -mondta volna tovább, de a Papa a kezét feltartva elhallgattatta, majd felém mutatott. A nő szemei felcsillantak, ahogy meglátott. Majdhogynem futva jött oda hozzá, és szorosan magához ölelt.
-Üdv a családban! Én Maria vagyok, Papa Lorenzo felesége, tehát én volnék a Mama. -mutatkozott be kuncogva. Derűs, mosolygós nő volt. Mézsárga szemei ugyan olyan különlegesek voltak, mint a Papáé, csak ezeknek sokkal barátságosabb volt a kisugárzása.
-Maria! Tyke! Vigyétek Toya-t egy biztonságos helyre, lehetőleg az albérletébe. Utána gyertek vissza és hozzátok a többieket! -utasította a két illetőt a Papa, akik rögtön a kiadott "parancs" szerint kezdtek el cselekedni. Maria megfogta a kezem és maga után húzott, míg mögöttem Tyke jött zengő léptekkel. Sok lépcsősor és forduló után egy belső elkerített udvarra értünk. A Mama beült az anyós ülésre, míg nekem Tyke a hátsó ajtót nyitotta. A magas "Hústorony" beült a volán mögé és kikanyarodott az udvarról. Fáradtan bámultam ki az ablakon, melyet kívülről esőcseppek áztattak. Nem is tudom, mikor kezdett el esni az eső.

Gondolataimba mélyedve néztem az elsuhanó házakat, utcákat. Egy óriási fékezés szakított ki a bambulásból. Mivel az üléstől nem láttam, alrébb dőltem, így elém tárult a látvány. Amit itt láttam, az még csak a kezdet, bár ezt akkor még nem tudhattam. Maga volt a pokol....

.