GOLYÓZÁPOR I.-Japán Sötétsége [Rivaille X Reader] | Modern!

[1.] Acélkék Szempár

♠️ [Teljes Név] ♠️

-Eressze el a lányt!-A hangom kristálytisztán hallatszódik ezen a nyári estén, pontban 11:00-kor, úgyhogy nem is értem, miért nem a parancsom szerint engedelmeskedik az előttem álló, ősz hajú férfi. Görcsösen fogja az előtte levő, teljesen megszeppent lányt, aki oly' segítség kérően néz rám, hogy szinte megszakad a szívem a gondolattol, hogy miket kellhetett neki átélnie.

A pisztolyomat, ami egy Frommer Stop, a férfi fejének irányába fordítom, akinek a szeme se rebben. Gyűlölöm a gondolatát annak, hogy még mindig ott kell lennie a szőke hajú lánynak vele, mert ez a perverz nem képes megérteni, hogy vége van. Valamit tennem kell.

-Azt mondtam, engedje al a lányt! Maga süket?!-Ám sajnos utasítás nélkül nem tehetek semmit sem. Mint az élet minden területén, itt is a nagyfőnökök adják a felsőbb parancsokat, amiket minekünk hezitálás nélkül teljesítenünk kell, és az is meg van szabva, mikor ölhetünk, s mikor nem. Ezt jól tudom, ennek ellenére, az ujjam egyre közelebb ér a fegyverem ravaszához, ahogy testemet egyre jobban elönti a düh.-Utoljára figyelmeztetem magát! Ha nem engedi el, akkor lelövöm!

A férfi gúnyosan elmosolyodik, majd közelebb húzza magához a már könnyező kislányt.

Összepréselem az ajkaimat, ahogy megpróbálom visszatartani az indulataimat. Hogy lehet valaki ilyen aljadék? Egy ártatlan kislányt fogva tartani, és közben ki tudja, miket tehetett meg vele, ameddig mi...Ameddig én rá nem tudtam találni!

-Maga akarta ezt...-Motyogom, majd mielőtt bármit is mondhatna, a homloka közepébe kapja a Frommerem csaknem  8 kaliberű golyóját. A kislány megszeppenten figyeli, ahogy az eddig vállán levő kéz először erősen rászorít, majd egyszercsak lecsúszik róla, s a gazdája élettelen teste a földhöz nem csapódik, egy nagyobb puffanás kíséretében.

Leengedem a pisztolyt. Az adrenalintól és méregtől fűtött agyam kezd kitisztulni, s amint rájövök, hogy mekkora galibát okoztam saját magamnak, gondolatban százszor felpofozom magamat.

-Gyere ide, kicsi.-Halványan elmosolyodok, ahogy leguggolok a hét éves kislányhoz, és kitárom a karjaimat, várva, hogy odafusson hozzám. Ez meg is történik, én pedig azonnal nyugtató simogatásba kezdek, miközben tekintetemet le sem veszem az immár halott fickóról.-Mostmár minden rendben lesz. Nem fog többé senki sem bántani.

Ahogy ezeket meghallja, némán sírni kezd. Megdöbbenek, milyen halkan ereszti ki a könnyeit, vajon hány éjszakán át kellett ezt elsajátítania? Ahogy ez a gondolat átfut az agyamon, csak még zabosabbá válok arra, aki már valószínűleg a pokol bugyraiban szenved. Mert csak azt érdemelné, semmi mást.

♠️♠️

Az irodai szobában elég hűvős van, a júniusi hónap ellenére is, amikor már a minimum fok 20, és senki meg nem lepődik, mikor annál sokkal melegebbé válik az idő. A kapitány mögött levő ablak zárva van, a függöny pedig, ami ugyan átlátszó, így is kissé sötétebbé teszi, az amúgy biztosra mondhatom, hogy napfényes helyiséget.

Erwin Smith, -avagy Bozontos Szemöldök Kapitány, ahogy legalábbis én hívom a szinte öntudattal rendelkező lényekről a szemei felett- fojtogató légköre elég hatással van rám ahhoz, hogy kisebb izzadságcseppek jelenjenek meg a homlokomon annak ellenére, hogy a hömőrséklet itt bent, mint mondtam, nem a legmelegebb.

Bár a belőle áradó aura mindenképpen feszültséget hordoz magában, az arckifejezéséből semmi nem látszódik. Mindig is nagy játékos volt, úgy el tudta rejteni az érzéseit, ahogy senki más nem, legalábbis abból a körből, akit én ismerek. Néha viccelődünk is ezen a barátaimmal, hogy biztosan nagy partiarc lehet, ilyen kinézettel.