GOLYÓZÁPOR I.-Japán Sötétsége [Rivaille X Reader] | Modern!

[3.] Fortyogó Düh

♠️ [Teljes Név] ♠️

Fél óra elteltével, bekopogok a baromarc irodájába. Igazából nem volt nehéz rájönnöm, melyik lehet az övé, hiszen a főfolyosónkon levő, eddigi csupasz sötétbarna ajtónkra egy "Rivaille Ackerman" feliratú, ezüstös téglalapocskát helyeztek fel. Amikor elhaladtam, az akkor még üresen álldogáló bejárat mellett mindig elgondolkodtam azon, vajon mi célt is szolgál, amikor pedig belestem, az üresen tátongó szoba csak még értetlenebb tekintetet csalt ki belőlem. Persze, könnyen megkérdezhettem volna például Mr.Smith-et, de egy; jobban szeretek én egyedül rájönni a dolgokra, kettő; annyira azért nem érdekelt engem egy üres, gazda nélküli helyiség, hogy rákérdezzek nála a főnöknél.

Szóval bekopogtam, rövid töprengés után, hogy tényleg akarom-e én ezt az egészet, de Erwin hangja még ott csengett a fülemben, hogy "ez már el lett döntve helyettem is", szóval megtettem. Rövid szünetet követve pedig egy kemény hang szólt ki.

-Gyere!

Benyitottam, és ami bent fogadott, teljesen lenyűgözött. Hihetetlen, de azalatt a pár óra alatt, amíg én nem voltam itt, teljesen átrendezte a szobát. Kitakarított, a felhalmozott porcikák mindegyike eltűnt a szoba sarkából, még a pókhálókat is leszedegette, a bútorok letisztultak voltak, kellemes hangulatot adva ezzel a bent tartózkodóknak.

Természetesen, ez a hangulat olyan gyors ment el, amilyen gyorsan jött. Ugyanis ahogy Rivaille szürkéskék szemeibe pillantottam, úgy éreztem mintha egyszerre csak zsugorodni kezdenék, az a ridegség, amely áramlott belőle teljesen magába kerített, és libabőrös lettem tőle.

-Szóval...?-Vontam fel egyik szemöldökömet, és közelebb léptem hozzá, méghogyha a lábam ennek a döntésemnek remegve is kellett, hogy engedelmeskedjen.

Számonkérően néz rám.-Hol vannak?

Értetlenül nézek rá.-Mik?

A következő pillanatban olyan gyűlölettel tekint rám, mintha lemészároltam volna a fél családját. Én erre kérdő tekintettel válaszolok neki, mire elkezdi masszírozni a homlokát. Oké, valaki elmagyarázná nekem, hogy mégis mit ronthattam el, amiért ilyen vérben forgó szemekkel tekintget felém? Komolyan nem értem, konrkétan annyi történt, hogy beléptem hozzá, és egy "Szóval?"-al elkezdtem a beszélgetésünket. Vagy ezért az ő világnézete szerint halálbüntetés jár? Nem értem ezt a fazont.

-Most mi van?-Teszem fel kérdőn mindkét kezemet.-Mit akarsz, mik legyenek itt? Beszélj, mert néma gyereknek anyja sem érti a szavát.-Forgatom meg a szemeimet, mire sóhajt egyet, és bosszúsan belekezd.

-Az hittem, legalább volt egy csöppnyi eszed, és elhozod a maffiacsoportokról szóló mappáinkat a főnöktől. Tudod, ezért adtam azt a kibaszott fél órát, nem azért, hogy bájcsevelyt folytass a munkatársaiddal.-A szemei szinte szikrákat szórnak, és úgy érzem, mintha a hangjában levő él kezdené felhasítani a mellkasomat, ugyanis meglepő, de kisebb fájdalom keletkezik ott, és fogalmam sincsen, hogy miért van ez. Szégyenérzet? Dehát honnan kellett volna tudnom, mit akar?

-Szóval láttad, ahogy beszélgetek valakivel. Nagy ügy, akkor miért nem te mentél el értük?-Fonom keresztbe a karjaimat.

-Nem mintha rád tartozna, kölyök.-Morogja, majd egy lemondó sóhaj után feláll, és fejével int felém.-Akkor az lesz az első dolgunk, hogy elhozzuk. Gyere.

"Gyere."

Mi ez a hangnem? Komolyan, mintha egy kutyához beszélne. Csakhogy én egyáltalán nem vagyok az, Mr. Seggfej!

Kilép az ajtón, majd hátra tekint a válla felett, hogy lássa, megyek-e. Pehére, összevont szemöldökkel meredek rá, és topogok az egyik lábammal.

-Gyere, nem érünk rá.

Ez most komolyan, semmit nem reagált a néma gyűlölethullámomra, amit neki címeztem? Pedig szerintem az összevont szemöldök, a vérben forgó szemek és az összepréselt ajkaim elég egyértelműen küldték felé a jelet.

Végül úgy döntök, majd máskor térek rá erre, elvégre, valamelyest igaza van, még hogyha ezt most hatalmas kínok között is vallom be magamnak. Nem érünk rá, minél előbb el kellene kezdenünk a kiiktatásokat, és igazából, annál előbb is szabadulok meg tőle, és ettől az egész helyzetből, amibe belekényszerítettek engem.

Mennyi idő lehet legyilkolni egy maffiacsoportot? Egyáltalán hányan vannak egyben?

Ahogy ez a kettő kérdés felmerül bennem, körítve azzal, hogy az emberek biztosan gyakoroltak valami taktikákat, ha harcra kerülne a sor -elvére is, nem véletlenül vannak maffiában-, egyre nagyobb a györcs a gyomromban.

Ez egy öngyilkos merénylet. Ha mondjuk, tegyük fel túléljük mindketten az első mészárlást, még így is hátra marad kettő csoport. Hogyan visszük véghez, ráadásul ketten? Kettő embert, minket küldenek, mikor ezekhez már talán a kommandósok is kevesek lennének...

A fejesek teljesen megkergültek?

A gondolataimból egy előttem bezáródó ajtó húz ki, és egy "Tch. Akkor maradj itt, mit érdekel engem." Utóbbi természetesen újdonsült társamtól származik, és ezzel csak méginkább azt éri el, hogy egyre jobban gyűlöljem.

-Mi lenne, ha nem hagynál ott, mint egy-

-Csak fogd be, nem akarom megint a rinyálásodat hallgatni. Így is megfájdult tőled a fejem.-Morogja kelletlenül. Már szinte forr a vérem, és legszívesebben úgy a falba döngölném a fejét, hogy három hétig ki se lehessen szedni, de még mindig tartom magamat. És milyen büszke is vagyok magamra emiatt! Hogy mennyi lelki erő kell ahhoz, hogy ne köpd pofán azon nyomban az illetőt akit utálsz, mihelyst megszólal, istenem...-Ha csak ott állsz, mint egy idióta és tátogsz, mint egy hülye hal, ne is várd azt tőlem, hogy megvárjalak. Ha akció közben is ezt fogod csinálni, én könnyűszerrel hagylak ott. Nincs szükségem egy picsára, aki minden apróságon fennakad, és még egy egyszerű feladatot sem képes teljesíteni-

Az előbb még büszke voltam magamra, hogy vissza tudtam tartani magamat. Igen, múlt idő. Ugyanis az utolsó mondata annyira felkúrt, hogy a kezem hatalmasat csattant az arcán, és akármennyire is égett utána a tenyerem, nagyon is élveztem, hogy végre megüthettem. Hihetetlen, alig ismer egy órája, és már ilyen következtetéseket von le! Mégis mi a francot képzel ez magáról?!

-Na idefigyelj Ackerman!-Amin meglepődök, az az, hogy egyáltalán nem kiabálok. Suttogva hajolok közelebb hozzá, az egyre pirosodó foltot pedig belül vigyorogva fedezem fel. Ennek nyoma marad.-Alig ismersz, konkrétan nincs két órája, hogy találkoztunk. Sosem láttál engem, és a mai -megjegyzem, totálisan jogos- "hisztieim"-Rajzolok macskakörmöket a levegőbe-alapján ítélsz el. Te mégis mennyire rohadhatsz belülről, basszus? Kettőnk közül én lehet jelen esetben az egyetlen, aki visszakozhat emiatt a kialakult helyzet miatt. És kurvára örülök annak, hogy RENDŐR, sőt, nem is!-Mosolyodok el gonoszan.-FŐKAPITÁNY-HELYETTES létedre otthagynád a társadat a bajban!

Ahogy realizálom az utolsó mondatomat, egyre jobban gyűlik fel bennem a harag. A volt társaim szenvedő, könnyes arcai lebegnek szemeim előtt, amitől a szívem keservesen dobban egyet, és a lélvételem is megakad, mikor oxigénért kapok.

-Ezt a játékot ketten játszák, Rivaille Ackerman.-A hangom nem több, mint vészjósló szellő számára-Ha te úgy viselkedsz velem, mint egy rohadék, ám legyen. Én is így fogok. Most pedig, elmegyünk azokért a kibaszott papírokért. Gyere!