Stray Kids Oneshots

악몽 [hyunsung]

(ez a rész tartalmaz némi vért [+káromkodást is], aki nem bírja az ilyet, ne olvassa el)

Jisung szemszöge

A fejem rettenetesen fájt, s nagyon nehéznek éreztem. Alig láttam valamit, olyan volt, mintha mindent egy vastag, homályos üvegen keresztül látnék. Nagyokat pislogtam, így kezdett kitisztulni a kép előttem. Elég sötét volt, az agyam így nehezebben fogta fel a dolgokat. Nem értettem, hogy hol vagyok. Miért éreztem úgy, mintha nem tudnék mozogni, a karjaim össze lennének kötözve? Hallottam a saját, ziháló légzésemet, s a földre érő esőcseppek hangját a távolból. Valahol bent lehettem, s kint szakadt az eső.
Hirtelen azt sugallta valami, hogy nézzek a kezeimre. A félhományban alig láttam valamit. Úgy tűnt, mintha az alkarom véres lenne, s nem volt összekötve semmivel, most megmozdítani is sikerült. Miért vérzem, és hol vagyok? Mi ez az egész? Beleszagoltam a levegőbe, ami után nyomasztó érzés fogott el. Nem csak a vér összetéveszthetetlen szagát éreztem, volt valami más is, ami nyugtalanságot keltett bennem. Lassú, vontatott lépteket hallottam, mire a hangok irányába kaptam a tekintetemet. Egy magas, vállas és izmos férfi alakja rajzolódött ki előttem, az utcáról bevilágító lámpa fénye tette lehetővé, hogy ennyit láthassak.

–Ki van ott? – tettem fel a kérdést, remegő hangon, egészen halkan, alig hallottam magamat.

Egyszer csak megszűnt a látásom, mire rémülten felsikítottam. Hallottam, ahogyan közeledik az az ember, de menekülni nem tudtam. A lábam nem mozdult, a kezeimet mintha összebilincselték volna.
Megállt mellettem, az egyik alkaromon hosszas szúrást éreztem. Megszólalni nem tudtam a félelemtől, de egyéb mást sem tudtam csinálni. Mintha egy játékban lettem volna, ahol meg van szabva, hogy ennél a történésnél nincsen beleszólásom. Elsétált mellőlem, a léptei távolodtak. Semmit nem szólt. Rettegés fogott el.

A hangokra összpontosítottam, mert a szemeim még mindig nem akartak engedelmeskedni nekem. Halk, fájdalmas nyöszörgés ütötte meg a fülemet. Kell itt lennie még egy embernek akivel hasonlóan bántak, mint velem.

Mostmár beszélni tudtam.

–Van itt még valaki? – motyogtam, s erre visszanyertem a látásomat. Rögtön az aggasztó hangok felé fordítottam a tekintetemet. Ott feküdt valaki tőlem talán két méterre, de az arcát nem láttam.

–Jis, menekülj innen. – a hangján hallatszott, hogy szenved. Jis... Egyetlen egy barátom hív így engem.

Ekkor felismertem az arcát. Hyunjin feküdt mellettem, és rengeteg vér volt körülötte, azt sem láttam, honnan folyik. Fájdalmas tekintete olyan volt számomra, mintha a szívemben tőrt forgatnának.

–Hyunjin! Te mit keresel itt? Hol vagyunk? Mi történt? Miért érzem magamat tehetetlennek? – a könnyeim szaporán folytak le orcáimon, de választ nem kaptam a kérdésekre.

–Jis, menj el. Hagyj itt, menekülj amíg még tudsz. – szinte suttogta a szavakat.

Na még mit nem!

–Hyunjin, nem hagylak itt! Együtt megszökünk innen! – oda akartam rohanni hozzá, de valami húzott vissza. –Segíts! Nem tudok mozogni!

Hiába kértem őt, nem mozdult, nem is válaszolt. Ehelyett kinyílt az ajtó, mire oda néztem. Három számomra ismeretlen, öregebb pasas jött be.

–Mennyi ideje van még? – morogta az egyik kelletlenül, Hyunjin felé biccentve.

–Meg fog halni? – nyeltem egyet, hogy visszafogjam a sírásomat. A mellkasomban szorító érzés keletkezett. Én nem tudok nélküle lenni, ő az én mindenem.

Rám senki nem figyelt, nem válaszoltak. Mintha itt sem lennék.

–Pár óra ha elég erős. – vetette oda a szavakat úgy a másik, mintha egy állatról beszélnének.

Hol a faszba vagyunk és mi a rák ez?

–Hyunjin, ugye nem fogsz meghalni? HYUNJIN! – kiabáltam a vérző fiú felé, de mind hiába. Ő sem hallotta amit mondok, vagy talán ereje nem volt válaszolni. Mindennél jobban féltem attól, hogy elveszítem őt.

–Még hagyjuk itt egy kicsit. – egy harmadik hang mondta, majd az ajtó csapódott is mögöttük.

–Han Jisung, fuss el. – szólt végre hozzám Hyunjin, aki még mindig rettenetesen vérzett. Nem érdekelt semmi, csak segíteni akartam neki. Bármit megtettem volna azért, hogy megmentsem őt.

–Dehogy futok el, te bolond! Sehová nem megyek nélküled. – jelentettem ki határozottan, a könnyeim még mindig folytak le az arcomon. Lenéztem a kezeimre, amik már nem voltak sebesek, s szabadok voltak. Felkeltem, és hiába fájt a fejem, már mellette is voltam. –Honnan jön ez a sok vér? – kétségbeesetten kerestem valami sebet rajta vagy akármit, de semmi.

–Jis, téged is bántani fognak. Menj el. – fordította felém az arcát, amin látszott a kimerültség és a rémület.

–Nem érdekel. – magamhoz öleltem őt, de úgy éreztem, mintha semmi nem lenne körülöttem. Egy pillanat múlva már megint távolabb voltam tőle, valamin ültem, amihez hozzákötöztek. –Hogy kerültem ide? – rettenetesen remegett a hangom.

Választ megint nem kaptam, de már  nyílt is az ajtó. A barátomat talpra állította két férfi, a harmadik pedig egy késsel a kezében sétált felé.

–NE! CSAK ŐT NE! HYUNJIN KÉRLEK NE HALJ MEG! – visítottam torkom szakadtából, zokogás rázta a testemet.

–Öljetek csak meg, de hozzá ne merjetek érni egy ujjal sem. – ezek voltak az utolsó szavai. Hiába üvöltöztem, hogy ne bántsák. A férfi többször is megszúrta a mellkasát, mire lehunytam íriszeimet, és tovább bőgtem.

Hirtelen kinyitottam a szemeimet, s felültem. Még mindig félhomály volt, valaki a kezemet fogta.

–Jis, minden rendben? – hallottam meg Hyunjin hangját, mire azonnal magamhoz szorítottam őt, úgy sírtam tovább.

–Szeretlek Jinie mindennél jobban, kérlek ne halj meg! – őt ölelve zokogtam. Simogatta a hátamat, s az ölébe húzott. A szemeibe néztem, majd végig rajta. –De hát semmi bajod.. – motyogtam értetlenül, aztán letöröltem a könnyeimet.

–Ne félj Jis, nem halok meg. Csak rosszat álmodtál, legalább is a sikítasok alapján az lehetett... – lassan simogatta a pofimat, én pedig egy pillanat múlva már ajkain csüngtem, olyan érzelmesen és szenvedélyesen csókoltam őt, ahogyan még soha senkit.

Akkor is, ha csak egy álom volt az, amit az imént láttam: Nem tudom tovább magamban tartani az érzéseimet. Hyunjin-nel több mint egy éve lakunk együtt, mert mind a ketten el szerettünk volna otthonról költözni, és így olcsóbb az albérlet. Minden egyes nappal jobban belé szerettem, az a vágyam, hogy mi ketten egy pár lehessünk.

Meglepett, hogy viszonozta a csókot, ráadásul nálam sokkal hevesebben. Annyira húzódtam közel hozzá, amennyire képes voltam rá. A tenyereit a derekamra helyezte, lassan masszírozni kezdett, miközben ő mélyítette el az egyre eldurvuló csókunk. A nyelveink egymással játszadoztak, azt vettem észre, hogy Hyunjin keze a pólóm alatt volt már, s úgy cirógatott. Kis idő után a levegőimet kapkodva váltam el ajkaitól.

–Te is szerelmes vagy belém? – motyogtam a szemeibe nézve, mik az éjszakai félhomályban csillogtak. A hajamat elsimította az arcom elől, s mosoly jelent meg ajkain.

–Szeretlek Jis, már elég rég óta. – döntötte a homlokát az enyémnek, mire hosszú, szőke hajzuhatagába túrtam.

Itt kezdődött a kettőnk kapcsolata, egy álom miatt, amiről én teljesen azt hittem, hogy valóság.

Sziasztook!:3

Nem volt ötletem hogy mit írjak, azért tartott ilyen sokáig hogy hozzam a következő részt. De remélem, hogy tetszik nektek az alkotásom♡

Még mindig fogadok kéréseket bármikor, akármilyen Stray Kids ship szóba jöhet^^

(köszönöm a segítséget az drága barimnak, ASweetHoneyBee - nek, puszillak😚)