Az Utolsó Csillaghullás

1. Bevezetés

Sáros a föld... Szakad az eső. Megnyíltak az egek zsilipei, a korábban kiszáradt föld pedig néhol még mindig mohón szívja magába az esőt.

Egy ember áll magányosan a sártenger közepén. Nyugat fele néz, figyeli, ahogy a lemenő nap vérvörösre festi a látóhatárt. Mögötte egykoron zöldellő erdő, most már viszont csak fekete, holt fák meredeznek az ég felé leégett csontváz-ujjú ágaikkal. Érződik a füst szaga. A tüzet az eső oltotta el nemrég. Más is kering a levegőben . A füsttel bár elegyedve, de ott ül a vér nehéz, édeskés illata is.

Iszonyatos sötétség borul a tájra, amint a napkorong utolsó része is eltűnik. Csak úgy vibrál a környezet minden atomja. Emberünk feszülten figyel, fülel. Leakaszt katonai egyenruhája övéről egy kulacsot, és iszik pár kortyot.

- Bárcsak pálinka lenne. - fintorog, majd rácsavarja a kupakot a kulacsra.

Senki nem válaszol neki. Egyedül van. Itt maradt.

Elővesz hátizsákjából egy iránytűt, majd egy térképet.

Megnézi a pontos irányt, és elindul az elhagyatott város, (közben jót kuncog magában, hisz már minden város elhagyatott) felé.

Kiveszi zsebéből a kis, szív alakú ezüstmedált, amit nemrég Szofitól, a nagy szemű, barna kislánytól kapott. Ő már máshol van. Biztonságban... Messze mindentől.

Az ember útközben a fémszívet markolja, és sír. Könnyei végigfolynak az arcán, vegyülnek az esővel, majd a sárba csepegnek.

- Remélem, igazad lesz... - mondja a senkinek, és eltűnik a szenes fák között.

Tudja, hogy a holnapi lesz az utolsó nap ezen a világon.

Elmúlik a sírás.

Elmúlik majd minden...