Ice cream | yoonseok

Prológus

Az eső cseppenként hullott az égből, már-már falat alkotva. Egy falat, melyet nem kerülhetsz ki, ami elől nem menekülhetsz, mert minden lépéseddel egy újat alkot eléd. Az egyetlen esélyed, hogy valahogyan átvészeled, hogy láthasd az utána lévő szivárványt is.

A fellegek már napkeltekor sötétek voltak, ezzel teljesen elcsúnyítva a hajnal varázsát. Az embereket az időjárás ugyanúgy nyomottá tette, így nem csoda, hogy csak néha-néha, elvétve lehetett siető, esernyőket tartó foltokat látni a vizes ablaküvegen keresztül.

A kávézó kicsi volt és otthonos, de vendégek híján üres és csendes lett, ami méginkább lehangolóvá tette a helyzetet. A pult mögött álló fiatal unottan hajtotta a fejét tenyerébe. A főnök számított rá, hogy nem lesz vásárló, de azért nem szeretett volna zárva tartani, így csak egy alkalmazottat rendelt be.

Valahol örült neki, hogy pont neki jutott a lehetőség, hisz nem kellett csinálnia semmit, mégis kapta a fizetését, de az egykedvűség már lassan fojtogatta. Kipróbálta az utolsó kávéfajtát is, amit eddig még soha, elhasználta az összes mobilnetét és már a Candy Crushban sem volt több élete, amivel játszhatott volna — nem mintha az utóbbi különösen zavarta volna, hisz a játék amennyire híres volt, a magasabb szinteknél ugyanannyira idegesítő is.

Csupán néhány perc kellett volna, míg álltában elnyomja az álom, de a szemei pillanatok alatt kipattantak az ajtó fölötti csengő hangjára. Kihúzta magát, megigazította a ruháját és letörölte a korábban kifolyt nyálát a szája sarkából. Mosolyogva figyelte, ahogy a fekete hajú fiú lassan a pulthoz sétál és kikéri a szokásos karamellás cappuccinoját, ami miatt mindig kuncognia kellett. Eddig csak feketében látta, ránézésre arra tippelt volna, hogy kávét iszik, feketén. Hiába tudta — hisz már volt alkalma korábban megfigyelni — , hogy milyen aranyos, amikor mosolyog, ettől függetlenül a mai napig szórakoztatta, hogy a kemény külső ellenére milyen édes italt fogyaszt.

A fiú — aki sajnos csupán névtelenül élt az agyában — törzsvendég volt a kávézóban, ahol dolgozott. A sokszor látott vendégeket pedig akaratlanul is megjegyzi az ember. Ha ilyeneknek készített valamit, Hobi próbált a lehető legjobban teljesíteni. Ez nem ilyen tudatos dolog volt, általában észre se vette, hogy már öt perce szöszmötöl azzal, hogy a tejszínhabra szórt minta biztosan tökéletes legyen. Maga sem tudta, hogy miért csinálja, talán csak szerette volna a legjobbat nyújtani azoknak, akikkel rendszeresen találkozott. Mintha ezáltal már kötődött is volna valahogyan hozzájuk.

Miután elkészítette a koffeines italt és elrakta az aprókból összeszedett árat, újra csend telepedett a helyiségre. A vendég a szokásos, sarokban lévő, eldugott asztal helyett az egyik ablak mellettihez telepedett. Nem vette elő a telefonját, nem volt a fülében fülhallgató, csupán felhúzta a lábait a székre, és a két tenyere közé fogta a meleg, gőzölgő bögrét, majd kibámult az üvegen.

És ekkor, némán az esőt hallgatva, olyan magányosnak tűnt.