Életem

Josh becsukta a könyvet, kinyitotta, újra becsukta, megint kinyitotta. Ujjai izgalmukban zsíros nyomokat hagytak a papíron. Az oldalak szamárfüleket növesztettek, mert hallani akarták, mi az, ami ennyire elképeszti az olvasójukat.

Akár hihető, akár nem, ebben a könyvben bizony benne volt az élete. Ez a könyv nem csak neki, hanem róla szólt. Hogyan írhatta meg valaki más az ő életét? Minden gondolata, minden érzése ott volt betűkbe öntve. A félelmei, a reményei ott bujkáltak a sorok fekete kerítése mögött.

Letette a könyvet, újra kézbe vette, letette, majd megint kézbe vette.

A borítója miatt vette meg, amin egy félmeztelen férfi alakja rajzolódott ki egy törött üvegű ablakkeret mögül. Szexinek találta, úgy gondolta, jól mutat majd a könyvespolcán. A sors már csak ilyen. Alattomosan húzza csőbe mit sem sejtő áldozatát.

Életem. Lenne valaki a világon, aki ugyanazt az életet éli, amelyet ő? Hátborzongató ötlet. Ostoba ötlet. Josh mégsem tudott szabadulni tőle. Megsimogatta az író nevének cirádás betűit a borítón. Reuben. Csak egy keresztnév, egy zavarba ejtően szép és rejtélyes keresztnév. A kötet tíz novellájában szereplő húsz férfi egyetlen elméből született meg, egyetlen ember önálló életre kelt lélekdarabkái voltak. Egy összetört ablaküveg szilánkjai.

Josh a könyvespolcához sétált, és betuszkolta a sovány kis kötetet a többi könyv közé. Nem illett oda. Más volt. Első látásra nem tűnt különlegesnek, csakhogy Josh már ismerte, mi rejlik benne. Ez nem egy olyan könyv volt, amit csak úgy be lehetett pakolni a többi közé. Ez a könyv egyedülálló volt. Az volt a sorsa, hogy egyedül álljon.

Végük Josh íróasztalán kapott helyet a számítógép mellett, amelynek a keresőmotorjai buzgón kutattak Reuben után. Meg is találták. A társasági oldalon néhány éve létrehozott profil olyan elhagyatott volt, mint egy sivatag, de Josh nem adta fel, mert látta egy dokumentumfilmben, hogy minden sivatag legalább egyszer virágba borul. Beszélnie kellett Reubennel. Már aludni sem tudott az izgatott kíváncsiságtól. Meg kellett ismernie azt az embert, aki ennyi mindent tudott róla. Nonszensz. Igen, igen. De akkor is. Miért ne?

Reuben megtámasztotta állát ökölbe szorított kézfején. Mindig így tett, amikor boldog volt. Ujjai eltakarták a száját, nem láthatta senki, ahogy elmosolyodik. Buta szokás volt, mert már régóta nem volt senki a közelében, aki láthatta volna. Vetett egy pillantást a sarokban porosodó könyvkupacra, az Életem eladatlan példányaira. Most először érezte, hogy talán meg tudja bocsátani nekik, hogy nem kellettek senkinek.

Josh üzenetének fekete betűi szinte átszúrták a fehér hátteret. Az írójuk nem csak szólt hozzá, hanem kiáltott. Elszántan és makacsul, sármosan és ellenállhatatlanul tört rá a magányára. Minden áron elő akarta csalogatni a rejtekéből.

Talán furcsának találod, hogy írok Neked. Talán azt gondolod, hogy bolond vagyok. Lehet, hogy nevetsz majd ezen a levélen, lehet, hogy el sem olvasod. Bárhogy is legyen, jobb megtenni valamit, mint évekig bánni az elszalasztott lehetőséget. Bemutatkoznék, de azt hiszem, ismersz már, jobban ismersz, mint én saját magamat. Olvastam a könyved, vagyis nemcsak olvastam, hanem olvasom, mert nem tudom letenni, amint vége, újrakezdem, és mindig találok benne valami olyat, amit eddig elszalasztottam. Azt mondják, hogy egy embert soha nem lehet teljesen megismerni, hát egy könyvet sem. Amióta olvaslak, kezdem megérteni magamat. Azért írok, hogy ezt megköszönjem. És azért... Nem is tudom miért, nem tudom, mit akarok, vagy csak nem merem kimondani. Hadd hagyjam hát kimondatlanul. Itt van a könyved mellettem. Lélegzik, szuszog... elaludt, de felébresztem, mert még annyi mindent kell felfedeznem benne.