I ♥ Budapest

Meggyőződésem, hogy mindenkivel esett már meg valami olyan csodás dolog, amelyet feltétlenül el kell mesélni. Ebből következik, hogy mindannyian mesehősök vagyunk. Persze csak amolyan hétköznapiak, de mivel a hétköznapokban élünk és nem az Óperenciás-tengeren túl, el kell fogadnunk, hogy néha a legegyszerűbb dolgokban kell meglátnunk a csodát.

Nem jó ötlet közhellyel indítani, de a szerelem is egy ilyen dolog, sőt ha a saját életemet nézem, akkor szerelemre találni nemhogy nem mindennapi, hanem olyan ritkaság, hogy be kellene jegyeztetni a kihaló állatfajok, eltűnő esőerdők és olvadó jégtakarók közé.

Az iménti felvezetésből kiderülhetett, hogy love story, vagy valami olyasmi következik. Akinek nincs kedve a szerelemhez, ne olvassa tovább. Nem fogok megsértődni, mert nekem sem volt mindig kedvem a szerelemhez. Aki nem hisz a szerelemben, az pedig feltétlen olvassa tovább, mert én sem hittem benne, most mégis egy olyan történet elmesélésére készülök, amelyben két ember minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak egymásba szeret.

Márknak hívnak. Ha a szüleim huszonhét évvel ezelőtt nem ilyen multikulti nevet választanak nekem, akkor most nem lenne mit elmesélnem. Adózzunk hát egy perces néma csenddel ennek a remek döntésnek.

Tikk-takk...

Azért húzom az időt, mert nem vagyok egy Jókai Mór, viszont igényes vagyok. Bár, ahhoz, hogy valaki összeirkálja-firkálja a netet, és még komoly rajongótáborra is szert tegyen ezzel az életcélnak kitűzött hobbijával, nem kell különösebb tehetség.

Nem szorongok tovább, inkább belekezdek a mesélésbe, mert még elmúlik az ihlet, mielőtt kicsorgathatnám írói vénámból a könnyfakasztóan megmosolyogtató romantikát.

Már megint gúnyos vagyok. A gúny és az irónia a leghatásosabb fegyver az élet unalma és kegyetlensége ellen. A gúny úgy odacsap, mint Bruce Lee, az irónia meg olyan zen nyugalomba ringat, mint Cain mester tanmeséi. (Mondjuk a zen nyugalom erejébe vetett bizalmam megingott, amióta David Carradine véletlenül megöngyilkolta magát fojtogatós szex közben.) Nem voltam ám én mindig ilyen véderőmű, csak ki kellett fejlesztenem magamban a gyémántszilárdságot, mert vattapamacs lélekkel nem lehet túlélni a multis csapatépítő tréningeket. Teljesen átlagosnak mondható gyerekkoromban pont úgy elhittem mindent a felnőtteknek, mint Nyilas Misi, és később pontosan akkorát csalódtam bennük, mint ő. De ez a csalódás nem hagyott mély nyomot bennem, mert négy évesen véletlenül lerántottam apámról a télapó-szakállt, és attól kezdve hozzá voltam edződve a kellemetlen meglepetésekhez. Később azt is megtanultam, hogy nem árt néhány álarcot és jelmezt a helyén hagyni. Shakespeare mondta, hogy színház az egész világ. Ha elfogadjuk, hogy igaza van, akkor én jelenleg az ügyfélszolgálati menedzser szerepét alakítom heti öt napon át reggel kilenctől este hatig. Jól fizető szerep, de hiányzik belőle a világmegváltás lehetősége.

Na, de nem nyafogni jöttem, hanem mesélni.

Szombat reggel nyolc óra van. Egy órája még nem sejtettem, hogy sürgős mesélhetnékem lesz. Egy órája még azt hittem, hogy ez a történet túl hamar fog véget érni, olyan rémisztően hamar, hogy emlékezni sem lesz kedvem rá. Mondjuk, még véget érhet, de nem fogom hagyni, mert szintén közhely, de igaz: A boldogság rajtunk múlik. Meg kell keresnünk, és amikor megtaláltuk, jó erősen bele kell kapaszkodnunk, mint egy mentőövbe, kötélbe, vagy fűszálba... vagy valami homályos elképzelésbe arról, hogy mi is az a szerelem.

Visszaheverek az ágyra... oda mellé. Érzem a párnán kócolódó barna hajfürtjei samponillatát. Vigyázok, hogy fel ne ébresszem, miközben, a telefonom képernyőjén matatva, mókás tündérmesét rakok ki az ábécé betűiből.