Gabonakör (Haikyuu~)

Kamu vagy sem? 《I.fejezet》

Haruki Luuri

Meghallottam a barátnőm papucsait, szóval gyorsan felálltam a lépcsőről, és ránéztem. Különösen furi volt a feje, bár ezt lehet megszokhattam már volna, mivel 7 éve azzal tömi a fejem hogy miért es mennyire utálja az embereket.

-Hallod, pofám leszakad megint mire bukkantak.- egyik szemöldökömet felvonva jeleztem neki hogy folytassa. -Biztos tudni akarod?- kérdezte, de végül folytatta magától is. -Nem messze innen gabonaköröket találtak. Jönnek a földönkívüliek Luuri, meneküljünk!- mondta szarkasztikusan mire visszafogtam a nevetésem az arca miatt. Idő közben elindultunk a kijárat felé, és elindultunk haza.

Felútig csak semmiségekről beszélgettünk, de újra felhozta a témát.

-El tudod te hinni milyen hülyék az emberek? Ekkora baromságot... Komolyan buzulnának már meg azok az idióták akiket ez érdekel.- szidta az emberiséget.

-De most gondolj bele. Mi van ha igazuk van és jönnek az ufók?- kezdtem el vihogni az utca közepén az emberek furcsalló tekintetét ignorálva.

-Ne legyél te is hülye kérlek!- nézett rám amolyan "könyörgöm!" fejjel.

-Hagyjuk a francba ezt a baromságot, inkább siessünk haza és bújjunk ágyba hamar mert reggel korán kelünk.-

-Jajj baszki tényleg. Még az is... Pedig filmet akartam nézni...-

-Ha holnap sem kelsz fel, akkor kirángatlak az ágyból egyenesen a gabonakörökbe!- mosolyogtam mint egy jóllakott napközis.

-Bírom ahogy te mondtad hogy hagyjuk a témát.- nézett rám semmilyen fejjel, majd visszanézett maga elé, és sietni kezdett, mire utánasiettem.

Elbúcsúztunk egymástól a szokásos helyünkön, majd egyből hazafele vettem az irányt. Amikor beléptem a lakásba, meglepően nem voltak otthon a szüleim, az egész lakást a papagájom vinnyogása terítette be.

-Jexi, fogd be, tudom hogy késtem! Mindjárt adom a kajádat csak maradj csendben...- néztem egyenesen a szemébe amikor beértem a szobámba.

Ezek után megetettem a madaram, majd célba vettem a fürdőt, villámgyorsasággal lezuhanyoztam, és már készen is voltam. Nem nagyon foglalkoztam a vacsorával, hiszen utoljára úgyis késő délután ettem. Beallítottam az ébresztőmet, a telefont felraktam töltőre, és beestem az ágyamba. Pár másodperc múlva, amikor mar kényelmesen elhelyezkedtem, a madár elkezdett nekem csicsegni.

- Hé, dugulj el!- dobtam neki a kalitkának az egyik kisebb párnámat, de nem használt.

-Mit akarsz?!- ültem fel dühömben. -Oh...- vágott fejbe a felismerés, hogy nem engedtem ki őfelségét. Felálltam, majd odasétáltam a kalitkához, és kinyitottam az ajtaját. Jexi természetesen a másodperc tört része alatt a plafonhoz rögzített közepes méretű hintájához repült. Nagy egy papagájnak, de kicsi egy embernek. Ez a közepes méretű hinta. Amit persze én neveztem el így. Egy kis ideig néztem ahogy leskelődik a hintájából, majd visszacsoszogtam az ágyhoz. Ahogy befeküdtem, a kékség egyből itt termett mellettem, én pedig gyengéden megsimogattam a tollait, majd becsuktam a szemem, és szépen lassan álomba merültem. Na igen, egy papagáj az alvótársam, mélyebbre valószínüleg nem is süllyedhettem már volna...

(...)

Reggel. Reggel fél hét. A legidegesítőbb része a napomnak. Amikor fel kell kelni. Legalább Jexi ott volt velem minden reggel. Ma is a gyönyörű óceánkék tollaira ébredtem. Na meg a hangos ébresztésére.

-Vettem, fent vagyok.- hessegettem el magamtól zöldszárnyú papagájom, majd fejemre húztam a huzatot ami "takarónak" képviselt a nyári melegben. Nem túl meleg és mégis takarja a derekam. Ez a dolog egy a sok közül amit ki nem állhatok. Ha kint van a derekam amikor alszok.