Légy önmagad

Próbált levegőt venni, de hiába, az éltető oxigén nem akart bejutni a tüdejébe. A mellkasa fel-le emelkedett, már fájt az erőlködéstől, a pólója teljesen átázott az izzadságtól. Háta a műhely egyik falának koppant, majd a fal mentén lecsúszott. Próbálta minél kisebbre összehúzni magát.

Nem ez volt az első eset, hogy pánikrohama volt, nem szólt róla senkinek, és szerencsére még nem vették észre. Még Pepper sem, pedig ő majdnem mindig vele volt, legalábbis napi szinten látták egymást. Igaz, a New Yorkot ért támadás után közös beleegyezéssel szakítottak, mert már nem fűtötte őket szerelem. A helyét átvette a baráti aggodalom, Tony inkább tekintett Pepperre kis húgként, akit meg kell védeni, mint szeretőre.

Már zúgott a feje, látása elhomályosult, de még mindig nem kapott levegőt. Ez lenne a vége? Eddig minden egyes rohama jól végződött, ha ez nevezhető egyáltalán jónak. Csak pár percig tartott, légszomja volt, majd vett egy mély levegőt, és folytatta tovább a munkáját.

De most mi történt, hogy ilyen mélyre süllyedt? Munka közben gondolatai elkalandoztak. Visszagondolt gyerekkorára és apjára, aki folyton Amerika kapitányt kereste. Nem Steve-re haragudott, hisz nem tehetett semmiről, hanem az apjára, aki folyamatosan beletemetkezett a térképekbe és a papírokba. Még azt se vette észre, amikor beteg volt, és kórházba került. Édesanyja vitte be negyven fokos lázzal. Négy nap múlva, amint haza engedték, rohant az apjához, hogy végre láthassa (a kórházba egyszer se ment be), mert mindig is példaképének tekintette. Bevágódott a dolgozószobába, ahol az apja jól leszidta, hogy nem képes kopogni. Nem tudott Tony betegségéről. Ha értesítették is, sokkal fontosabb volt a kutatás, mint saját gyermeke élete. Tonyban ekkor tört el valami. Onnantól kezdve nem mosolygott annyit, beletemetkezett ő is a gépek gyártásába. Nem játszott a többi gyerekkel, számukra ő elérhetetlen volt gazdag csemeteként. Abban az időben építette meg első robot barátját. Nem volt mesterséges intelligenciája, mint Jarvisnak, de legalább Tony úgy érezte, hogy nincs egyedül.

A másik meghatározó eset az életében akkor következett be, mikor az apja lesemmizte a munkáját, olcsó másolatnak nevezte. Nem hogy örült volna a sikernek, amit elért, tizenkilenc évesen már két diplomával rendelkezett, és rendszeresen besegített a cégnél. Persze emellett ott voltak a botrányai a nőkkel és az alkohollal is. Egyre mélyebbre süllyedt, de kifelé csak a nagyszájú, mindig életvidám Tonyt mutatta. Pedig nem volt más, mint egy lelkiekben sérült gyerek, aki az apjának akart megfelelni. Csak egyszer akarta hallani tőle, hogy "ez igen, gratulálok, jól csináltad". De ez nem következett be. Huszonegy évesen meghaltak a szülei, így ez a seb sosem gyógyulhatott be.

Szeméből egy könnycsepp indult meg, lassan az arcához kapott. Mikor sírt utoljára? Nem tudja pontosan, de szülei halálának hírét is faarccal fogadta, erősnek kellett mutatnia magát. Fejét a falnak támasztotta, és próbált lélegezni, nem adhatja fel. Addig nem, amíg nem kap elismerést valakitől, aki szereti, ezzel is enyhítve a sebet, amit még gyerekkorában kapott.

Kis idő múlva a tüdejébe beáramlott a levegő, megcsinálta. Mindig megcsinálja. Elmosolyodott, majd pár perc pihenés után felállt, az asztalhoz lépett, és megfogta a kesernyés nedű üvegét. Nem foglalkozott a pohárral, nem volt szüksége rá, hisz az egész üveg tartalmát el fogja fogyasztani.

Szédelegve ült le a székre, azt hitte képzelődik, hogy egy istent lát maga előtt. Titokban szimpatizált a fekete hajúval, hisz ő is csak elismerésre vágyott az apjától. De neki se voltak jó emlékei ezzel kapcsolatban.

­­­– Láttam az előbbi szenvedésed, Antony. Nem mondták még neked, hogy nem kellene a múltban élned? – kérdezte gonosz mosollyal az arcán.