- 𝗉𝗅𝖾𝖺𝗌𝖾, 𝗅𝗈𝗏𝖾 𝗆𝖾 |𝔂𝓸𝓸𝓷𝓶𝓲𝓷 ✓

𝒍𝒐𝒗𝒆

A diákok bámultak utána az iskola udvarán, a parkban sétálók megbámulták, az emberek megbámulták az utcán, a világon mindenki megbámulta mindenhol, de senki sem akart segíteni. Tüdeje zokogott minden lépés során, gyomra felkavarodott, szédült az eszeveszett tempótól, bordáira az indák oly erősen szorultak; félő volt, hogy eltörnek a csontok. Fuldoklott a kimerült testére szegeződő szemektől, a nyakát fojtogató indák szárától, szeméből pedig már rég hullottak a könnyek. Szőkés tincsei összekócolódtak, melybe por és sár egyvelege tapadt, ruháján apró cérnák, szakadások mutatták a világnak testi-lelki sérülések jeleit, s mocskos nedv tapadt ruházatára; mintha a gyermek maga lett volna az üldözött.

Hyung..!

Nagy hévvel rontott be a hangszerboltba, így egy kellemes gitárhangot elrondítva. Egy magas, barna hajú fiú nézett fel meglepetten a sérült és csapzott hajú fiatalra, ki végig szaladt a sorok között, aztán mikor nem találta meg a keresett személyt, összeroskadt a földön. – Megerőltette magát, túlságosan is. Rémisztő látványt nyújtott, ahogy a szőnyegen eldőlve megrögzötten, keservesen zokogott és egyre kisebbre és kisebbre húzta össze magát a talajon. A magas alak felismerte az összetört szőkeséget, így rögtön hátra sietett barátjához, aki perceken belül rohant ki hozzá a raktárból. Az egyik félreeső sorban találta meg a fiút, ki hajába túrva tépte tincseit, s rekedt hangon nyöszörgött.

– Hyung.. hyung, hyung... hyung – artikulálatlanul formálta szavait, remegő ajkain halkan buktak ki a szavak és nyálas vére cseppent néha a padlózatra; hasonló színűre festették maró könnyei immáron duzzadt szemeit.

– Jimin..? – Az ónix hajú elkerekedett szemekkel, letaglózva állt és nézte a másik szenvedését, mígnem az felemelte a fejét. Néhány pillanatig néztek egymásra, majd Jimin dülöngélve ült fel és támaszkodott meg karján, mit láttatni engedett szakadt ingujja: a tengert tükrözte, miképp mossa a tengerpartot. – Istenem, Jimin! – Yoongi észbe kapott a fiatalabb próbálkozásán és oda szaladva mellé ült. Meleg, mogyoróbarna szemeit, most jéghideg, fagyasztó rémület járta át, szembogara a lehető legkisebbre volt zsugorodva; ez még inkább megijesztette az ott dolgozót.

Arcát két keze közé fogta, úgy fürkészte kisírt íriszeit. Sminkje elkenődött, így itt-ott megfestette, ahol nem kellett volna és nem takarta, ahol kellett volna. Olyan volt, mintha egy gyönyörű porcelán maszk tört volna össze, s akarva-akaratlanul is felfedte igazi mivoltát. Jimin alsó ajka újra megremegett, aztán szemeit összeszorítva dőlt az előtte levő karjaiba, úgy szakadt fel belőle a keserves kínok miatt felgyülemlett sírás.

– Hyung, hyung, annyira fájt – szavai alatt egész testét megrázta hangjának elhaló nyöszörgése, ami a másik fiúra is kihatott –, hyung, annyira fáj..

Yoongi halkan susogott nyugtatásképp és kicsikét dülöngélt vele, mialatt egyre jobban szorították a másikat takaró puha anyagot, mintha eljött volna a világvége; úgy kapaszkodtak egymásba, egymás szeretetébe, egymás lelkébe. Percek múltán alábbhagyott a kisebb sírása, már csak nagy vihar utáni apró esőzésként hullottak a könnyei barátja pulcsijára – ezáltal kissé sötétebbé varázsolta azt. Ajkait összezárni lehetetlen volt, úgy érezte, akkor megfulladt volna, a levegőt még rendezetlenül vette, viszont ugyan egy leheletnyit, de már jobban volt a tudattól, hogy nincs egyedül, s hallhatta barátjának fokozatosan megnyugvó szíve lágy dübörgését; a szív dübögését, mely megszakadni készült érte azokban a pillanatokban.

– Jimin, mi történt veled..? Gyere, hadd nézzelek – óvatosan fogott a fiatal vállára, hogy a szemébe nézzen, ám mikor felkarjára simított, onnan az alkarjára, hogy megfogja apró kezecskéit, riadt őzként tekintett rá a szőkeség és bújt nyakához egy fájdalmas nyögés kíséretében; mint egy sebzett vad, ki legeldugottabb menedékében várja a gyógyulást.

– Ne, ne, könyörgöm, hyung, ne nézd meg a kezem! – Ijedten kezdett kiabálni, hangjára még a hátul tartózkodó kolléga is felfigyelt. Orra folyt a sok könnytől, ezért hangosan szipogott, s nem győzte nyelni nyálát, mi szintén ettől keletkezett. Levegőjét ismét kapkodta, mint aki megfulladni készül, aztán nyeszlett hangok hagyták el ajka börtönét. – Nem akarom, hogy te is utálj... – halkan szólt, aztán hideg orrával érintette a fekete hajú felforrósodott nyakát.

– Jiminie... – Yoongi ujjai óvatosan csúsztak a hajzuhatagba, lágyan simogatta fejbőrét, s óvatosan puszit hintett oda vékony ajkaival, úgy motyogta megtépázott tincsei közé szeretetteljes szavait. – Téged sohasem tudnálak utálni, vagy egyáltalán bármi miatt kevésbé szeretni.

– Hyung... kö-köszönöm.. – a kedves szavak hatására Jimin mellkasa kezdte átvenni és érezni Yoongi szívének kellemes melegségét, így a bordákat szorító fagyos indák már nem akarták oly nagyon csontjait törni.

– Ma este aludj nálam, rendben..? – suttogta füléhez, mire halk hümmögést kapott válaszul a szívének oly kedves személytől.

Hosszú perceken át ült Jimin Yoongi mellkasára borulva, úgy ölelték egymást a polcnak dőlve, kissé megtörve, talán félve; de együtt.

Estefelé indultak haza a hangszerboltból, szorosan egymás mellett kézen fogva. A nap már nyugovóra tért, de az emberek még mindig az utcákon lézengtek, s a maguk világában vesztek el, akárcsak ekkor a kis szőkeség. Jiminen Yoongi óriási, sötétkék pulóvere volt, annak kapucniját húzta fejére, arcát ezáltal takarva. Összefűzött kézfejükre lógott a pulcsi ujja, így még inkább elbújt a szőkeség keze, hiszen Yoongi meleg tenyerében elveszett apró tenyere. A járda szélén sétáltak, hogy minél több embert kerüljenek el. Az ónix hajú hirtelen lépett elé és fogta meg másik kezét is, mire az alacsonyabb megtorpant. Egy kedves ajak görbülettel illette, majd a másik oldalára lépett, így mostanra ő volt az embertenger felől.

– Láttam, hogy feszengsz – kezdte halkan, óvatosan simogatva a tenyerében lévő, apró kézfejet. – Gondoltam helyet cserélhetnénk, hátha megnyugszol, ha nem te vagy a tömeg felől – szavai végére egy halvány mosoly kúszott mindkettejük arcára, majd úgy sétáltak tovább Yoongi lakásához.

Lépteik a panelházakhoz vezettek, ahová hatalmas lombkoronájú fák nőttek. A tölgyeken éjszakai baglyok huhogtak, néhány eltévedt fecske még rovarokra vadászott. Beléptek a nyirkos, alig kivilágított lépcsőházba, ahol kettejük lépte visszhangzott az egész épületben. A padló csempéje hamuszürkében verte vissza azt a csekély fényt, mely a plafonra szerelt lámpák nyújtottak. Az ablakok nyitva voltak, hűvös szellő vágott át a lépcsők és korlátok között. Jimin kezdett fázni, testét egyre rázni kezdte a hideg, de ezzel nem foglalkozott, fejét ellepték a bántó szavak, az önmarcangoló gondolatok; megint.