- 𝗉𝗅𝖾𝖺𝗌𝖾, 𝗅𝗈𝗏𝖾 𝗆𝖾 |𝔂𝓸𝓸𝓷𝓶𝓲𝓷 ✓

ᴍᴇ

Hosszú percek sokasága után Yoongi a szobájában várt Jiminre, hogy végezzen a fürdőszobában. A hálószobában csak az ágy mellett lévő éjjeliszekrényen világító lámpa nyújtott gyér fényt; egy könyvet olvasott a lágy homályban, amikor a szoba ajtaja halkan sírva nyílt ki – mintha érezte volna a közelgő vihart. Egy pár bolyhos zokni fedte Jimin apró tappancsait, lábát melegítő nadrág takarta, teste vékony körvonalát Yoongi bő pulóvere bújtatta el, melynek hosszú ujjaiban elvesztek karcsú kezei, s annak kapucnija teljesen elrejtette fejét, pusztán a kissé nedves tincsek látszódtak lehajtott feje tetejétől.

– Nincs meleged? – Tette le maga mellé Yoongi a könyvet. Pusztán egy hosszú, lenge nadrágot viselt, amitől Jimin alapjáraton zavarba jött volna, ha nem ebben a helyzetben lett volna, de így csak feszengett.

A kis szőke félve rázta meg a fejét, s ezt követően az ágy másik oldalán leült az idősebbnek háttal, figyelve, hogy tartsa a távolságot. Gondolataiban egyre nagyobb volt a káosz, szíve pedig egyre hevesebben vert. Oda akart bújni az ónix tincseshez, hogy megnyugvást nyerjen nála, de nem mert, mellkasát ambivalens érzések lepték el; a bántó szavak indái ismét finoman szorultak rá és élesen vájtak szívébe.

Nem láthat meg. Utálni fog Ő is.. igaz?

Ujjaival játszott, szigorúan figyelve rá, hogy ne látszódjék ki semmije sem, viszont keze így is láthatóan remegett; Yoongi látta a kisebb szorongását, így oda mászott hozzá, hogy hátulról átölelje. Jimin ijedten feszült meg karjaiban, mintha csak ismét csapdába esett volna, s szemében könnyek kezdtek összegyűlni, ajkai pedig félelmében megremegtek – rémülten tapasztotta kezét szájára, őt pedig egyre csak kínozni kezdték démonjai, s hiába mantrált magában; ne, ne, ne most, könyörgöm, ne – viszont ezek cseppet sem használtak, elméjét egyre jobban elöntötte a fekete, bántó köd; akarva-akaratlanul is felnyöszörgött. Holott biztonságban volt, ám minduntalan azok a képek jelentek meg, amikor lefogták és megverték.

– Tudom, hogy meleged van – került egyszeriben elé az idősebb, Jimin pedig ismét szidni kezdte magát, hogy észre sem vette a változást, miképp a barátja melege eltűnt mellőle, annyira magába merült. – Gyere, vegyük le – fogta meg a pulóver szegélyét, mire rémülten kiáltott fel a szőke.

– Ne! Ne, ne, ne! Ne nyúlj hozzám, ne nézz rám... – mászott messzebb tőle, majd térdeit felhúzta az ágyon, miket remegve átkarolt, úgy bújt a térdei közé meg-megrázkódó vállakkal. – Nem utálhatsz meg te is, azt nem élném túl – susogta elhaló hangon. Egyszerre remélte, hogy meghallotta az idősebb az utolsó mondatát, s azt, hogy észre sem vette, hogy megszólalt; minden felborul és az utolsó reménysugara is elveszik vagy nem veszíti el a számára oly' fontos személyt.

– Jimin... – ajak harapva ült fel mellé Yoongi, ötlete sem volt, hogy segíthetne rajta. Kezeivel a fiatalabb felé nyúlt, de szinte azonnal visszahúzta kezét, mintha csak attól félt volna, hogy megégeti, ám valójában nem tudta kezelni a helyzetet. Jimin továbbra is remegett az ágy közepén, halkan fel-felnyöszörögve; borzalmas volt látni, mennyire szenved. Nem volt jobb ötlete annál, ami hirtelen eszébe jutott. – Jiminie.. ne haragudj rám azért, amit csinálni fogok.

A bő pulóver ujja továbbra is takarta az apró tenyereket, mivel ajkát tapasztotta be, s szemeit törölgette lehajtott fejjel, amikor az idősebb szorosan a kezére fogott, bátran döntötte el az ágyon, de Jimin félelemmel teli hangja vágta el a ház csendjét a sötétben; torkaszakadtából kiabált rá.

– Ne! Engedj el! – Rázta kezeit, szemeiből pedig feltörtek könnyei, végül pedig félve nyitotta ki azokat, mikből még mindig csordogáltak lelki fájdalmának jelei. A gyér fény immáron egészen megvilágította arcát; rettenetesen megijedt.