Törvénytelen szerelem

I. Fejezet - Születésnap

- Janie! Janie! Ébredj kincsem!

Egyre hangosabban visszhangzott a fejemben a szólongatás. Aztán néhány másodperccel később napfény borította be az egész testemet. Bár kellemes nyári meleg áradt odakintről, túl korán volt még ahhoz, hogy el akarjam hagyni a kényelmes, puha ágyamat. Így a fejemre húztam a takarót, kifejezve nemtetszésemet, amiért megzavarták az álmaimat.

- Ugyan már, prücsök! Csodaszép napunk van, kelj fel!

- Apa! Ez az utolsó hétvége a nyári szünetből. Mégis miért kellene ilyen korán kelnem? – nyöszörögtem.

- Janie, Janie, Janie! – szinte láttam magam előtt, ahogy a fejét csóválja, bár a szemem csukva volt. – Már megint elfelejtetted a születésnapodat.

A születésnap szóra kipattantak a szemeim. Valóban, teljesen kiment a fejemből. Annyira koncentráltam, hogy minden tökéletesen össze legyen készítve hétfőre, hogy eszembe sem jutott az ünneplés.

Túl sok dolog változott az elmúlt hetekben. Apa munkája miatt New Yorkba költöztünk egy vidéki kisvárosból, ami teljesen szokatlan volt számomra. Az új hely miatt új iskola is várt rám, és nagyon izgultam. A régi helyet nem volt nehéz otthagyni, hiszen még csak a második osztályt kezdtem. De féltem, hogy nem sikerül majd a beilleszkedés. Ezért is aggódtam a hétfői naptól, és igyekeztem felkészülni az új kihívásokra.

- Lesz csokitorta is? – kérdeztem csillogó szemekkel.

- Nem is tudom. Csak azoknak jár torta, akik időben elkészülnek – tettetett gondolkodást, én pedig észvesztve rohantam a mosdóba arcot és fogat mosni, hogy aztán csinos ruhába bújhassak.

- Kész vagyok – szökdeltem lelkesen a bejárati ajtóhoz, és vártam, hogy elinduljunk a nekem szervezett gyerekzsúrra.

Fülsiketítően hangosan szólt az éjjeliszekrényemen a telefonom hangszórójából a reggeli ébresztő. Már jól begyakorolt mozdulattal, anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem vagy komolyabb erőfeszítést tettem volna azért, hogy a felsőtestem felemelkedjen a matracról, kikapcsoltam, majd a fejemre húztam a takarót, és befordultam a fal felé.

- Jane Elizabeth Price! Születésnapod van vagy sem, nem engedem, hogy az első tanítási nap elkéss! – nyitott be anya pár pillanatra a szobámba, hogy rendre utasítson.

Születésnap. Vajon miért álmodtam arról a napról, amikor a nyolcat töltöttem? Talán azért, mert az volt az utolsó közös ünneplés apával? Már tíz év is eltelt azóta, mégis elevenen élt bennem a kép. Aznap csak ketten ünnepeltünk, nem szervezett nekem gyerekzsúrt, mint a korábbi években. De nem vettem a szívemre, mert imádtam minden vele kettesben töltött percet. Anya éjszakás műszakból hullafáradtan ért haza reggel, a bátyám pedig azon a hétvégén már be is költözött a kollégiumba. Így magunkra maradtunk. Csokitortát is kaptam és elvitt a vidámparkba. Csak évekkel később fogtam fel, hogy így próbálta saját magával elhitetni, hogy jó apa. Próbált örömet okozni nekem, hogy később ne gondoljam szörnyű alaknak azért, amit tenni tervezett – és végül meg is tett. De képtelen voltam megbocsátani neki. Elhagyta anyát és minket is. Egy másik nő miatt...

- Hé, Törpilla! Milyen érzés nagykorúnak lenni? – nyitott be a szobámba Andy, a bátyám.

- Nem tudsz kopogni? – förmedtem rá, persze nem komolyan, és nem is vette a szívére. Próbáltam lenyelni a könnyeimet, amiket az emlék vágta seb hozott elő, de késő volt.

- Ó, Hugi! Mi a baj? – jött oda rögtön, leült az ágy szélére, átkarolt, én pedig akkor már nem is próbáltam visszafojtani a feltörni vágyó zokogásomat.