𝘀𝗺𝗶𝗹𝗲 | 𝚑𝚢𝚞𝚗𝚒𝚗.

were

csütörtök.

azt hittem, ez a nap is átlagos lesz;

elviselem a szokásos unalmas órákat, nem beszélek senkihez és senkivel, egyedül töltöm az ebéd-és az összes többi-szünetet, valahogy túlélem a délutáni szakkört, majd hazamegyek és bezárkózom a szobámba.

valamint úgy teszek, mintha tegnap nem is találkoztunk volna; nem áztál volna meg miattam, nem hagytál volna elmenni, hiába akartam, nem vettél volna nekem mindenféle édességet, és nem próbáltál volna meg minden hülyeséggel megnevettetni, hogy jobb kedvem legyen.

nem akartam bevallani, de jól éreztem magam.

nem voltam boldog, de egy pillanatra talán megfeledkeztem az élet rossz oldaláról.

neked köszönhetően.

volt egy rossznak induló, mégis jól befejeződő napom.

ennyi, semmi több.

vagyis én azt hittem.

úgy gondoltam, elfelejtjük egymást a tegnap után; te véghezvitted a "feladatod" és egy kis ideig élő fényt hoztál a szürke hétköznapjaimba.

olyan voltam, mint egy irigy kisgyerek, aki kap valami új édességet, és egyből megeszi, majd elkezd sírni, mert elfogyott, hiába mondták a szülők, hogy ossza be hosszabb távra, mert nem lesz több.

lehet, nekem is be kellett volna osztanom a tegnap elsütött apró mosolyaimat, és akkor talán ma nem lennék ismét egy gomolyfelhőnek csúfolt idióta.

végül nagynehezen rájöttem, volt időm annyit agyalni éjszaka alvás helyett, hogy honnan is voltál ismerős.

hát persze, te voltál a sportszakkör legnagyobb ásza, téged mindenki ismert - vagy legalábbis akart - a suliból.

talán ezért is lepődtem meg annyira, mikor mosolyogva rám köszöntél a folyosón.

olyan gyorsan történt a dolog, hogy reagálni sem tudtam, még egy árva vérszegény hellót sem tudtam kinyögni.

mivel hangosan köszöntél, sokak figyelmét felkeltetted és rám uszítottad, amitől megijedtem - nem szoktam hozzá a figyelemhez és rettenetesen zavaróak voltak az égető pillantások.

leírhatatlanul kínosan éreztem magam, de nem tudtam mi tévő legyek; most kérjek tőled bocsánatot, amiért nem köszöntem vissza?

végül a folyosón hirtelen megszólaló csengő riasztott fel és indított útnak, hogy a kezemben pihenő tancuccom a mellkasomhoz szorítsam, amíg futólépésben megközelítem a termet, ahol a következő órám fog lezajlani.