Utál vagy szeret?

2. Ó, Rómeó, hallgass már! ✔️

Lassan odaértünk a sulihoz, és a parkolóba bekanyarodva helyet kerestünk. Logannek hála ez nem volt nehéz, a parkoló szinte üres volt, mert ma is sikerült a kelleténél (sokkal, de sokkal) hamarabb érkeznünk, szóval rögtön a sulihoz legközelebbi helyek egyikét foglalta el Logan. 

Az autó megállt, én pedig sóhajtva néztem ki az ablakon, ahol egy árva lélek sem tartózkodott. Imádom, hogy az évnyitó csak fél kilenckor kezdődik, mi meg már fél nyolc előtt egy kicsivel itt dekkolunk. Hiszen aludhattam volna még!

Az aulába beérve a portás rögtön megállított. Azt hiszem felismert minket, vagyis ez inkább biztos, mert rögtön azzal kezdte, hogy idén lehetőleg egy kicsit később érkezzünk, mert valahányszor megérkezünk, félbe kell szakítania az újságolvasást, és félig kihűl a teája, mire visszaér a tanáriba (ott van a vízforraló). 

Gimi első évében még végig az alulában ücsörögtünk, és vártuk, hogy megérkezzen az ügyeletes tanár, de másodikra a portás már csak legyintett, amikor meglátott, és a kezünkbe nyomta az osztálykulcsot. Részben most is így történt, csak közölte, hogy a nyár alatt átrendezték kicsit a termeket, szóval idén máshol lesz az osztályunk.

Izgatottan indultam az új osztályunk felé, ami az épület másik felében kapott helyet az emeleten, ami azt jelenti, hogy nap, mint nap hegymászókra játszva baktathatunk majd. Ennek a ténynek mondjuk kevésbé örültem, de feldobott, hogy nem kell egy órát unatkoznom (az évek alatt már tanultam az esetből, szóval mindig van nálam egy könyv, de ez mégis csak új hír volt).

Az osztályunk egyébként egész jó helyre került, és úgy nézem, új radiátoraink is vannak, szóval talán a télen nem fagyunk meg. Én elfoglaltam a 2. padot az ablakok melletti sorban, Logan pedig beült mögém, többnyire ezt a két helyre csapunk le mindig, bár állíthatom, nem kellett nagyon versengenünk érte, ha az egész épület üres rajtunk és a portáson kívül.

Elővettem a könyvemet, és fellapozva megkerestem az oldalt, ahol tegnap este abbahagytam, majd onnét folytattam. Logannel itt-ott beszélgettünk közben, tehát volt lehetőségem, újra és újra elveszteni a fonalat, hogy hol tartok, de ez már csak ilyen, mindig ezt csinálja. 

Nyolc körül már el kezdtek szállingózni az osztálytársaink, és sorban mindenki arcáról letudtam olvasni, hogy mennyire nincs kedve a sulihoz. Már kezdtem néhányukat megsajnálni, amikor meghallottam, hogy arról beszélnek, bár lenne már nyár (mindegy, hogy épp most lett vége), szóval szerencsétleneknek azt hiszem, hosszú lesz az év.

-Nem teszünk egy kört? Lassan elalszok a könyv fölött - néztem fel az említett tárgyból, és a székemen megfordulva pillantottam Loganre. És nem, nem azért, mert a könyv unalmas lenne, hanem mert valaki nem hagyott aludni.

-Persze, menjünk - állt fel, és a padja mögül várakozóan nézett rám. Elfelejtettem volna említeni, hogy nem szeret késni? Mert most is épp azért bámul így rám, de egy kis séta miatt nem fogunk elkésni...

A táskámat otthagytam a széken, aztán végigmentünk a folyosón. Hát, valójában nem tudom, mit akartam megnézni, mert nem sok változott az évzáró óta, de végül az udvarra keveredtünk ki. 

Az ajtó előtt megtorpantam, és szívem szerint visszafordultam volna, de az gyávaság. Ez csak Colton, nem más. Colton Reyes, életem megkeserítője. Ennyit a hosszas bemutatásról, itt feladom, mert tényleg nincs több hozzáfűznivalóm.

Egyedül állt kint, és az épület falának dőlve itta a dobozos kóláját. Haja az arcába lógott, mint mindig, és esküszöm, ha még egyszer így látom, ha nem simítja ki azt a nyamvadt, sötét tincset a szeméből, álmában fogom leborotválni a fejét! Táskája hanyagon a vállára kapva, és mit ne mondjak, az ünneplő sem állt rajta rosszul. Sőt, ő tipikusan az a személy, akinek minden ruha jól áll, de komolyan, miközben én felvehetek bármit, átlagosnál több nem leszek.