Anglia beszélt. Sokat. Kanada próbált figyelni, de a szavak elszáltak valahol a levegőben. Este hét óra volt, és az északi fiú már három gazdasági tárgyaláson volt túl. Volt nevelője előadására már alig maradt ereje.
- Nos? Vélemény?
- Miért nem fésülködtél meg?
- Te figyeltél egyáltalán?
Kanada ásított.
- Próbáltam. Tetszik a terv, bár részemről kicsit félek, hogy vajon a többi ország hogy fogadja majd. Főleg a kedves bátyám.
- Ugyan, szerintem pont őt fogja a legjobban hidegen hagyni a dolog. Szóval ha ez világos, akkor belekezdek a részletekbe - és folytatta.
Matt fél óra után felállt, odalépett Arthurhoz, és megcsókolta őt.
A férfi lesokkolt, majd pofon vágta a fiút.
- Mit képzelsz?! Ez egyszerűen...
- Eddig csak háromszor mondtam, hogy mára fejezzük be. Fáradt vagyok. És így legalább pár pillanatra figyelsz rám - fogta arcát, de mosolygott.
Anglia sóhajtott, majd idegesen becsukta a jegyzeteit. Keze remegett a visszafolytott indulattól, de hangján semmi nem érződött, ahogy gyermek felé fordult.
- Rendben Akkor hagyjuk mára.
- Köszönöm. És Arthur...
- Igen?
- Nem csodálom, hogy a családból mindenki az ajkaidra pályázik.
- Na menj a... - ütött az asztalra, mire a papírok megremegtek. - Mintha egyáltalán tudnád miről beszélsz.
Kanada felnevetett, majd szólt a macinak is, és elindult kifele.
- Meglepődnél. Jóéjt apa.
- Jóéjt - morogta, majd amikor a fiú becsukta maga mögött az ajtót, végigsimított ajkain. - Mindenki az én ajkaimra... Mintha annyira jók lennének... Meg amúgy is, mi az hogy mindenki? Ez úgy hangzott, mintha az az idióta hamburgerzabáló is... - Egy pillanatra ledermedt, megcsóválta fejét, majd pakolni kezdet. - Idióták. Mind-mind idióták.
ŞİMDİ OKUDUĞUN
Országok (minden)napjai
Hayran KurguHetaliás rövid kis szösszenet arról, ahogy Kanada éli a minden napi életét. Bár láthatatlan, valójában egy nagyon erős, határozott ország. Csak csendes. A történteket maximum a történelem köti össze.