Kosársuli: A pálya királyai

5. rész

A kisebbnek tartott mesedélután eszembe juttatta, hogyan is zajlott a mi csapatkapitányválasztásunk. Dinire pillantottam, aki épp büszkén magyarázott valamiről Krisznek, Dominiknak és Lucának. Arra gondoltam, hogy ez a tökkelütött mennyit segített nekünk, a csapatnak és eddig milyen remekül megállta a helyét, mint kapitány. Szívből kívántam az alsóbbéveseknek, hogy akadjon az ő osztályukban is olyan egyén, aki legalább olyan jól végzi majd a dolgát, mint Dini.

– Nos – kezdett bele Kékesi, miután mind körbeültünk a füves dombon és izgatottan néztünk fel rá. – Először mindenki elmondja, hogy kit javasol, majd összeszámoljuk és megvitatjátok, ki miért szavazott arra, akire.

Ez volt az elsőéves augusztusi edzőtáborunk utolsó előtti napja és mind hallottuk a felsőbbévesektől, hogy ilyenkor van a csapatkapitányválasztás. Eleve nem voltunk azok a titkolózó típusok, akik mindig igényelték a titkos szavazást, mert nem mertük felvállalni a véleményünket. Ugyan voltak pillanatok, ahol indokoltnak tűnt inkább lapra felírni a voksunkat, hogy ne befolyásoljuk egymást és őszintén, én most is ezt tartottam volna ésszerűbbnek.

– Edző bá, nem gáz, hogy így befolyásolhatjuk egymást? – fogalmazta meg a bennem is megfogant gondolatot Adri. Hosszú, világosbarna haját copfba fogta, fehér hajpántja szokás szerint ott csücsült a fején.

– Szeretném azt hinni, hogy vagytok már annyira eszesek, hogy képesek legyetek a saját véleményeteket megosztani – reagálta le a kérdést Kékesi sajátos stílusában.

– Vagyunk! – vágtuk rá mind egyszerre, ő pedig elégedetten biccentett.

– Tartsátok szem előtt az összes szempontot, amit korábban ismertettem. Ez egy fontos választás, döntsetek okosan, mert az elkövetkezendő három évre szavaztok most meg egy kapitányt. Tudjon foglalkozni mind az egyénekkel, mind a csapattal, mutasson példát és motiválja a többieket. Segítse elő az edző és a játékosok közötti kommunikációt, lehessen rá számítani, épp ezért semmiképp se legyen konfliktuskerülő vagy bátortalan.

Számomra egyértelműnek tűnt, hogy ki az az egyetlen közöttünk, akire illik ez a leírás és úgy sejtettem, hogy a többiek nagy része hozzám hasonlóan gondolkodhatott.

– Na, ki elég tökös, hogy elkezdje? – vonta fel a szemöldökét Kékesi.

– Jelen! – nyújtotta jobbját a magasba Dini vigyorogva.

– Nem vagyok meglepve – felelte az edző. – És kit javasolsz fiam?

– Hát, magamat, természetesen! – vágta rá jókedvűen, mire Zalán nemes egyszerűséggel rácsapott a kezére.

– Hogy lehetsz ilyen fesztelenül önelégült? – meredt barátjára.

– Mit kellene tennem, Rimi? Javasolni valaki más, miközben tudom, hogy tökéletesen megfelelnék a pozícióra? – pislogott értetlenül, mire Kékesi tőle ritkán látott módon harsányan felnevetett, majd erőteljese hátba vágta Dinit.

- Ez a beszéd, fiam! Beképzeltnek tűnhet, de ha ő tényleg így érzi, akkor álszentség lenne valaki másra szavaznia! – értett egyet, bajusza alatt széles vigyorra húzódott a szája. Ugyan már hatvan felett járt, a nagydarab osztályfőnökünk/edzőnk a legjobb tanárnak bizonyult a számunkra. Szigorú volt, de nevelése és tanításai hatásosan működtek, képes volt kordában tartani a hangos és zajos osztályunkat. Ugyan nem volt fiatal, sem laza, mégis hamar elérte, hogy mind felnézzünk rá és bízzunk benne. Olyan volt, mint egy tapasztalt, bölcs, vén medve. Dini néha merte is Maci bának szólítani, de annak sosem lett jó vége.

– Egyetértek – sóhajtott lemondóan Zalán. – Az elmeroggyantra szavazok.

– Én is – bólintottam.

– Dini – mondta mellettem Judit határozottan.

Viktor nem szólt egy árva szót sem, hiszen nem szokott, de egy határozott mozdulattal Dinire bökött, mellette Andi szintén rá voksolt.

– Falramászom az „Adri-zásodtól", de én is Dinire szavazok – forgatta szemeit Adrián kelletlenül, de látszott rajta, hogy a sérelmei ellenére határozott a szavazatát illetően. Adri, vagyis Tatár Bence Adrián roppant érzékeny volt a hajára, a nőies nevére és minden ezzel kapcsolatos dologra, amit persze Dini teljesen kihasznált. Meg úgy eleve mindenki.

– Én tisztelni és halálomig követni fogom az én kapitányomat! – tisztelgett Balázs Dini irányába. Bazsa a kezdetektől fogva istenítette a sztárirányítónkat, így az ő véleménye egyáltalán nem volt meglepő.

– Nem hinném, hogy akad köztünk alkalmasabb ember, szóval én is DilisDinire szavazok – mosolygott Milán jókedvűen.

Már csak néhányan maradtak hátra, de nem meglepő módon mindenki Dinire voksolt, így a szavazásnak egyértelmű kimenetele lett. Újdonsült kapitányunkra pillantottam és meglepve konstatáltam, hogy könnybe lábadt a szeme. Már egy éve ismertem Dinit és szinte biztosra vettem, hogy előre tudta, hogy őt fogjuk megválasztani. Valószínűleg mindenki számára egyértelmű lehetett, hogy ő a legalkalmasabb a feladatra, de szerintem ezzel ő volt a leginkább tisztában.

Kézfejével megtörölte szemeit, majd felemelte fejét és egy hatalmas, őszinte vigyorral bólintott egy nagyot.

– Örömmel elfogadom és mindent beleadok!

Ez volt az első és eddig egyetlen alkalom, mikor Dinit sebezhetőnek vagy épp érzelmesnek láttam. Felidézve magamban ezt az emléket eszembe juttatta, hogy van egy ilyen oldala is, amit rettentően ritkán mutat meg. Mikor megnyerünk egy meccset vagy éri valami nagy megtiszteltetés mindig örül, de sosem érzékenyül el. A tény, hogy bár tudta, hogy így lesz, mégis meghatotta, mikor mind rá szavaztunk, megmutatta,hogy még neki is van egy nagyon is emberi oldala, amit személy szerint énszerettem volna többet látni.