Van úgy, hogy teljes csendbe ülsz, mégis hangos zaj dübörgését hallod és úgy érzed rögvest megbolondulsz. Van úgy hogy a leghangosabb ricsaj se tudja elnémítani az elmédben levő gondolatokat.
Néha van úgy hogy fáj. Magad se tudod pontosan mi, de üvölteni tudnál a kíntól. Néha csak kisírnád magad, hogy megszabadulj a tehertől, a feszültségtől de csak könnyek nélkül ráz a zokogás. Máskor pedig ülsz, mozdulatlanul és némán tűröd hogy a könnyeid megállíthatatlanul végig folyjanak az arcodon.
Sokszor magad se tudod mit miért csinálsz. Talán szívesebben elfutnál, de mégis megteszed mert tudod hogy az a helyes.
Az életben hamar rájössz, hogy sose szabad mások elvárásai szerint élni. Ahogy a legkisebb dolgot is megváltoztatod az életedben valaki javaslatára, rögtön ott a következő aki azt kérdi miért pont úgy csinálod.
Az embereknek sose leszel elég jó. Sose lesz jó amit csinálsz és sose lesz olyan hogy mindenki meg van elégedve. Akkor meg minek próbálkozni? Az egyetlen ember akinek meg kell felelned az te magad vagy.
El gondolkodva szívtam bele ismét a cigarettámba, miközben a várost beborító hajnali napsugarakat figyeltem.
Talán nem tettem meg mindent. Talán kezdenem kellett volna valamit az életemmel. Talán jobb lett volna ha soha nem találkozunk. Vagy talán akkor kellett volna cselekednem amikor még megtehettem.
De így azzal a tudattal kell élnem, hogy a számomra egyetlen fontos ember halála az én lelkemen szárad.
Mert nekem kellett volna ott lennem akkor. Ő okos volt és tehetséges. Velem nem sokat vesztett volna a világ.
Szorosan össze szorítottam a szemem és próbáltam kiüríteni a fejem, természetesen sikertelenül. Remegő kézzel nyúltam az ágy alatt levő dobozkába, és a nyelvemre tettem egy szines kis tablettát. Hátra hajtott fejjel vártam hogy átjárja a testem a jól ismert érzés, és képes legyek gondolkozás nélkül létezni.
Bárcsak örökre kitörölhetném az emlékeket.
Lassan leereszkedett a várva várt elmémet beborító szürke köd, kissé a látásom is elhomályosodott.
Ebben az állapotban csak automatikus mozdulatokat tudok végezni, de ennyi pont elég.
A gardróbként funkcionáló fémrúd elé lépve lassan húztam jobbról balra a vállfára akasztott ruhákat.
Végül egy vörös combközépig érő egybe ruhát választottam, fekete dísz szalaggal a mellrész alatt.
A vetetlen ágyamra dobtam a bő felsőmet, majd belebújtam a vörös ruhába. A hátam egy része és a lapockám fedetlen. Egy ilyen ruhához nem illik melltartót viselni.
Az ágy szélén ülve gépies mozdulatokkal becsatoltam a magassarkú cipőmet, és a retikülöm után nyúltam.
Mire kulcsra zártam a lakás ajtaját, meg is érkezett a lift, ahol a szokásos társaság gyűlt össze.
Hatvanas évei végén járó, bajuszos és mindig kemény kalapot viselő úr. Barna öltönyt visel hozzá illő kord nadrággal, és precízen megkötött sajt sárga nyakkendővel. Mindig tiszta, rendezett, pontos és fegyelmezett. Köszönésképp biccentett egyet, majd türelmetlenül a karórájára pillanatot.
Velem egykorú anyuka, kócos, zsíros hajjal. Szakadt, sötétkék kabátot visel, kopott cipőt és egy elnyűtt farmernadrágot. A karján egy fiúcska, az összecsukható babakocsiban egy csecsemőt bóbiskol. A karján ülő gyerek bizonyos időközönként felvisít és az anyja ruhájába kapaszkodva himbálózik, rugdalózik.
A sarok nyugalmába és védelmébe húzódva pattanásos tinilány, fejhallgatóval a fején rágózik. Fel se emelte a fejét, vadul gépel a mobilján, a fülkét megtölti a füle mellett kiszökő zenefoszlány. Fekete szoknyát visel, necc harisnyával és sötétzöld haspólóval. Haja festett fekete, és az orrából karika lóg.
A lefele úton a kissé elkenődött rúzsomat igazgattam a lift egész falát beterítő tükörbe nézve, de erre a társaság többi tagja ügyet sem vetett.
Semmit nem tudunk egymásról és soha nem is kérdezősködtünk. Az egyetlen közös bennünk, hogy minden reggel fél ötkor közösen liftezünk le a toronyház tetejéről. Talán ez az egyetlen állandó dolog az életemben.
Ahogy liftből a félhomályos, még a derengő utcai lámpa fényében úszó járdára kiérve mindnyájan más irányba indultunk. Rögtön újabb cigarettára gyújtottam közbe határozott, bár kissé a szer hatása alatt állva óvatos lépésekkel indultam el az úti célom felé. A talaj menti köd és a reggeli szmog keverékébe hamar szem elől vesztettük egymást. Nem mintha ez bármelyikőnket is zavarná.
Az élet már csak ilyen. Mindenki éli a sajátját. Vagy legalább is megpróbálja.
