A gomba-felcser

A Harmadik Lefejezett

Meglehetősen sokáig vizsgálgattam a szúró és vágószerszámokat, de nem találtam semmi használhatót. A legkisebb szegletig rozsdásak voltak, ráadásul csorbák és töröttek.

Mikor harmadjára néztem meg ugyan azt a rozsdás, véres pallosmaradványt, úgy döntöttünk, visszatérünk társainkhoz.

_________

Veronica a nyeregtáskákba pakolta az élelmet és az utazáshoz nem szükséges eszközöket. Nagyon úgy tűnt, hogy ezúttal egyedül ülök a lovon, mivel Rint lehetetlen volt eltántorítani Sir Bongyor mellől.

Mikor indulásra késznek véltük a lovakat, felébresztettük a törpöt és a lovagot, majd miután Veronica kis mormolás után feltette vezetőnket a nyeregbe, útnakindultunk.

A lovagra való tekintettel több pihenőt terveztünk a napba, és a csatarendünket is átterveztük, így Sacaelius-a térképész-mögött én, majd Rin és a Sir, végül Veronica léptetett.

Az első pihenőt a hegy túloldalán ejtettük meg, nagyjából három-négy óra lovaglás után. A lovag kitartott és tűrt, de tartásán meglátszott, hogy erős fájdalmai voltak, mikor pedig Veronica leemelte a nyeregből és egy sziklának döntött háttal pihenhetett egy keveset, megkönnyebbült sóhaj hagyta el ajkait.

Veronica úgy határozott, elkezd kiokítani az orvoslás alapjaiból, hogy legyen valamicske esélyem egy druida mestert találni magamnak, aki nem menekül fejvesztve képzetlenségem elől.

Mint hogy legnagyobb hiányosságaim e téren mutatkoztak meg, elsőnek néhány virágot és füvet mutatott és szagoltatott meg, amikhez elsorolta a világ összes tudnivalóját.

Kevés idő múlva a koncentrációm darabjait egy mozaikművész se rakta volna össze, de szerencsére tovább is indultunk.

_____________

Két nap lovaglás és tanulás után elértünk egy erdőt, amit Sacaelius első számú uticélként azonosított. A druidák erdejének minősítette, vagyis az ő szülőföldje volt.

Ahogy mélyebbre törtünk az erdőben, egy fehér ruhás alakot vettünk észre előttünk. A druida mozdulatlanul várta meg, hogy elérjük, és csak amikor Bongyor kivételével leszálltunk a lóról mozdult meg.

Sacaelius és ő egyszerre hajoltak meg, mi pedig siettünk követni példájukat.

-Örülök, hogy megérkeztetek. A legfőbb mester már vár minket. Rég tudja, hogy jöttök. Kövessetek.

A néma csendben, amivel mögészegődtünk, csak a lovag el-elakadó lélegzete hallatszott, és az egész annyira kínos volt, hogy amikor hátratekintettem Veronicára és tekintetünk összeakadt, majdnem elröhögtük magunkat.

-Megérkeztünk-jelentette be vezetőnk egy idő után. Érdeklődve néztem körül, de minden lelkesedésem tovaszállt, amikor a szó szoros értelmében semmilyen ember számára alkalmas élőhelyet nem láttam.

Az óta persze megtudtam egy s mást a világról, de akkoriban el se tudtam képzelni, hogy valaki egy ponyva alatt, egy odúban, vagy egy barlangban élje le az életét, vagy hogy ne legyen legalább néhány haszonállata.

Rajtam kívül ez látszólag senkit nem zavart. Rin megkönnyebbülten szusszant, és figyelte, ahogy Veronica lesegíti Bongyort a nyeregből, akinek az állapota két nap alatt is rohamosan javult.

Sacaelius megindult a legnagyobb sátor felé, mi pedig követtük. Belépve egy magas, kecses nőt pillantottunk meg. Fehér druida köntöse finoman simult alakjára, hosszú, vörös haját fonatok díszítették.

-Rebeca nővérem-vigyorgott rá Veronica.-Több, mint száz éve, hogy utoljára láttalak, de te még mindig gyönyörű vagy.

"Na várjunk csak, ezek már száz éve is ugyan így néztek ki? Hova keveredtem?" futott át az agyamon.
"Bár, ő végül is a druidák Legfőbb Mestere, nyilván rettentően tapasztalt és bölcs, ráadásul valóban szemkápráztatóan szép."

-Üdvözöllek titeket. Foglaljatok helyet nyugodtan, azok a mohás kövek sokkal kényelmesebbek, mint amennyire látszanak.

-Köszönjük.
-Nem is mondtad, hogy a druidák legfőbb mestere a nővéred-fordultam Veronicához, mire felkacagott.
-Én csak kitakarítottam a sátrat. A Legfőbb Mester épp pihen-nevetett Rebeca is,-mostanában kissé gyengélkedik-komorodott el.-De nem kell aggódni, csupán az idő vasfoga végül rajta is nyomot hagyott-tette hozzá vidámabban.-Most, ha megbocsájtotok, találkozóm van a halállal, hogy még néhány hetet lepaktáljak vele.

Azal ki is ment a sátorból. Én is leültem egy puha gombócra. Be kellett látnom, hogy valóban igen kényelmes.
-Szóval, ez a legfőbb mester, ő mit is tesz hozzá a küldetésünkhöz?

-Nos-húzta elő Sir a hirdetvényt, amit a kocsmárostól kapott,-itt, mint láthatod, nincs túl sok minden megemlítve a küldetésről, csupán hogy veszélyes, de a megbízó pénzes, valamint a küldetés neme kiválasztva a szokásos kettőből: gyilkosság, szállítás. Szóval nekünk valamit el kell szállítanunk, nem tudjuk kinek, kitől, de az út veszélyes. Ez mind megéri, hiszen a túlélőknek busás jutalom jár, de ahoz, hogy megtaláljuk ezt a valamit vagy valakit, tudnunk kell, hova tartunk.

-Ezért jöttünk ide, a druidák erdejébe–vette át a szót Sacaelius.–Ez az én otthonom volt, így egy biztonságos pihenőt is jelent. A Legfőbb Mester mindent tud, útba tud minket igazítani, ráadásul pedig, megkérjük a gyógyítóinkat, hogy segítsenek neked a tanulásban.

_________________

Rebeca kis idő múlva visszatért, és bevezetett minket a függöny mögé.
Kellemes félhomály fogadott, a helyiséget az ágy melletti lámpás derengése töltötte be.

—Legfőbb Mester, látogatói érkeztek!–mondta hangját felemelve Rebeca.–Sacaelius van itt, a barátaival! Tessék rájuk figyelni, mindjárt hozok egy kis teát! Egy kicsit nagyothall, nézzétek el neki, az elmúlt száz évben rengeteget romlott az állapota–tette hozzá felénk fordulva.

A Mesterhez sietett, és felültette, majd mikor elrendezgette a háta mögött a mohapárnákat, kiment.

—Sacaelius, de rég láttalak! Mondjuk most se látlak, de ez igazán mellékes. Úgy hallottam, egészen érdekes helyeken jártál, mit keresel hát mégis ebben a lepukkant erdőben?

—Ne mondj ilyet, mester, hiszen te is tudod, hogy lenne itt dolgom.
—Nem hallak valami jól–vágott közbe a Legfőbb Mester.
—Szeretnénk megtudni egy s mást a küldetésünkről!–emelte fel a hangját Sacaelius.–A hirdetvényen, amit kaptunk, semmilyen valódi adat nem szerepel! Ráadásul! Itt van mellettem ez a lány, akinek gyógyítást kéne tanítani!
—Értem én, értem, nem kell itt kajabálni–méltatlankodott a Mester.–Kezdjük a lány problémájával. Gyere csak ide, Cseperke!

Odaléptem az ágy mellé. Rögtön megcsapott a hölgy szájszaga. A fényben tüzetesebben is szemügyre vehettem. Feje kopaszra volt borotválva, koponyáját tetoválások díszítették, amik indákat ábrázoltak. Ezek lekúsztak a nyakán, és gondolom egész testén átkígyóztak, mert ujjatlan, fehér hálóinge látni engedte, ahogy behálózta karjait.

Csontos jobbkezét arcomhoz emelte, és mielőtt bármit reagálhattam volna, megnagyi-fogta az arcomat.

—Hm, igen, igen–motyogta–igazán csúnya dolog volt otthagyni apukádat. Jobb, ha tőlem tudod, hogy rettenetesen leromlott az állapota. Egyébként is borzalmasan volt, az emberek nem is szokták eddig húzni, de a hírre, hogy elhagytad, olyan rosszul lett, hogy nénéd majdnem papot hívott.–mondta szemrehányóan, miközben az arcomat továbbra is satu a fogva húzta.