.foszlányok

0.2

rab vagyok.
a testem, mint egy ketrec úgy vesz körül, mint egy ókori kínzó kamra.
amikor már azt hinném vége a szenvedésemnek és vennék egy mély levegõt, újból csavarnak egyet rajta. a testem ropog, törik, de ez mind szinte megszokható háttérzaj a bennem zajló fájdalom mellett.
ez a kis hang szüntelenül ott üvölt, elrejtõzik minden szavamban, viccemben, levegõvételemben.
a szerveim, a kulcscsontom, gerincem, a csigolyám, minden porcikám, mintha át akarna törni a bõrömön, hogy darabokra téphessen.
hagynám õket, viszont a ketrecem, a börtön falam gondosan megtervezett átok.
vágok, török, vérzek, sírok, hogy érezzek mást, mint a tudatot, hogy rab vagyok egészen halálomig, vagyis addig ameddig a húsomat néhány csúszómászó féreg le nem rágja, hogy a hófehér csontok ott heverjenek a föld alatt végre.
szabadon.