Csendben /ÁTÍRÁS ALATT!/

3.

 A múzeum elég modern épületben kapott helyet, miután az eredeti épületet lebontásra ítélték. A hatalmas belmagasság alkalmassá tette arra, hogy nagyobb méretű festményeket is ki tudjanak állítani, azonban az emeleten már nem fért volna el egy nagyobb műalkotás. A fiatal művészek kiállítása a keleti szárnyban kapott helyet, két emeleten. Közepes nagyságú, viszonylag realista képekből állt a tárlat, ugyanakkor helyett kapott néhány elég nagy méretű alkotás is.

Clay büszkélkedve lépett be a jegyekkel az első terembe, Sam azonban félénken lépett be. Életében először járt múzeumban, amire nem az apja rángatta el, hogy unalmas embereket nézhessen, és gyakorolja a szájról olvasást. Ettől csak elment az életkedve, nemhogy tanult valamit. Az első terem levegője enyhén párás volt, steril, szinte fertőtlenítő szagú. A képek szép keretekben lógtak, alkotónként szétosztva. Az első festményt egy Kelet-Európai lány festette. Egy nőt ábrázolt, ahogyan éppen egy panelház tetejéről zuhan a fényképező emberek közé. Nem volt túlságosan színes, hiába álltak a házak színes, rikitó színű elemekből. Lenn, az emberek egytől egyig szürkén fényképeztek, a fekete telefonjaikkal. A nő sápadt, az arcát szinte alig látni, ruhája viszont nagyon részletesen kidolgozott, a fehér árnyalataiban játszott. Mintha azt az egyéniséget, melyet ő képviselt, a tömeg fel akarta volna zabálni.

Sam picit mélázott a kép előtt. Akár őt is ábrázolhatná a festmény. Számára nem pusztán arról szólt a festmény, hogy egy nő öngyilkos lesz. Egy segélykiáltás azért, hogy ő nem akar beolvadni a többiek közé, de már késő, hiszen önszántából, hogy egy legyen a többiek közül, bármit megtett volna. Emlékeztette a saját helyzetére. Hallani akart, de csak amiatt, hogy könnyebben elfogadják a többiek... de mi van ha ezzel azt veszti el, ami miatt különleges? Teljesen másképp láthatná a világot, mint a többiek, ha ki merne bújni abból a maga köré épített burokból, és hajlandó lenne emberek közé menni.

Felnézett Clayre, aki az alkotó élet történetét olvasgatta. Nem véletlen hozta el ide. A fiú olyan akart lenni mint mások. Hallani akart, meg akart felelni az apjának, a párjának... és még egy vadidegen férfival is lefeküdt volna, csak azért, hogy a szerelmét ki tudja elégíteni. Sam a férfi mellé állt, és picit megbökte a vállát. Clay picit megrázta a fejét, és elhessegette a gondolatait. A fiú kérdően intett a következő festmény felé, ami egy egyszerű kerettel volt körbevéve. Végül elindultak a kép felé, mely egy téli tájat ábrázolt, egy ablak mögül. Hihetetlen rossz volt a beállítás, szinte fájt nézni a képet hosszú távon. A színek túl erős kontrasztja zavarta az ember szemét, és a túlnagyitott virágcserép az előtérben nem igazán segített a kép helyzetén.

"Ez valami rettenetes" - Sam lefittyesztett ajkakkal intett a kép felé.

Tovább álltak. A terem nagy része absztrakt képekkel volt tele, mindenféle kompozícióval. Háromlábú strucc, kockákra bontott ember... mintha Picasso egyik félresikerült kiállítása lenne. Legalább az első kép szépen nézett ki, és valamennyire rendelkezett mondanivalóval.

A következő terem elvileg realisztikusabb grafikákkal és festményekkel kecsegtetett. Az első festmény egy egészen hangulatos pikniket ábrázolt, valamelyik folyó partján. Gyerekek rohangálták körbe a leterített kék plédet buborékfújókkal. A szülők boldogan nézték a csemetéiket, ahogy játszottak, a család kutyája, egy németjuhász jellegű kutya pedig édesdeden pihent a család mellett. Azonban a messzeségben sötét fellegek gyülekeztek, nem túl messze a piknikező társaságtól. Az idill rövid ideig társa az embernek. Ezek az apró pillanatok túl hamar elvesznek, hogy aztán a vihar a feledésbe mossa őket.

Sam pár pillanat bambulás után intett, hogy mehetnek tovább. Gyerekkorában, még mielőtt a szülei elváltak volna, gyakran elmentek piknikezni. Jó hallgatósága volt a veszekedéseknek, hiszen semmit nem hallott. Mivel nem tartotta az apja sose ép eszűnek, meg se próbált vele foglalkozni ilyenkor, így szabadon felfedezhette a környéket. Volt egy titkos búvóhelye, egy hatalmas, szerteágazó törzsű fa, melynek alacsonyabb ágaira mászott fel, ha magányra vágyott. A szülei észre se vették, ha eltűnt... csak amikor utoljára voltak ott. Az apja akkor verte el először. De, hogy hallotta volna hogy keresik? Nem, nem siket, egyszerűen csak hülye. Ez a mondat megragadt benne... miután betuszkolta az apja a kocsiba, a szájáról sikerült leolvasni a mondatokat, amiket az anyjának mondott. Ekkor zárt be teljesen, nem akart foglalkozni semmivel se. A szülei válása után még rosszabb lett... mivel az anyján kívül senki se erőltette a fejlesztését, néhány jellel kellett élnie az életét. Miután megkapta az első számítógépét, ráakadt egy oldalra, ahol önfejlesztően megtanult "beszélni".

A következő kép egy csendélet. Rózsaszín háttér mögött piros almák, sápadt narancsok, és fonnyadt, beteg körték egy tálban. A háttér vibrált szinte a halott gyümölcsök mögött. Clay elgondolkodott. Hány napig rohadhatott az ajándék gyümölcskosár az alkotó táskájában? Ez valami rettenetes, hiába realista alkotás.

"Éhes vagy?" - Sam hirtelen nem értette a kérdést. Lehet, morgott egyet a gyomra, pedig nem rég reggelizett. Már ha egy fél szelet piritóst vajjal annak lehet hívni. A reggeli eseményektől diónyira szűkült össze a gyomra, de ahogy a kiállításon sétáltak, kezdett feloldódni a gombóc a gyomrában.

Sam bólintott. Még alig jártak a kiállítás felénél, mégis mardosta a gyomrát az éhség. Úgy beszélgetett volna a képekről Clayyel... szerette volna, ha tudja, mi történt vele a családi picknicken. Szerette volna, ha valaki hallja a hangját, és nem csak úgy tekint rá, mintha nem csak testileg, hanem szellemileg is fogyatékos lenne. Clay pedig pont ezt teszi. Áll mellette csendben, kivárja, míg megnézi a képeket, majd tovább mennek. Nem kezd el magyarázni a képről, nem akarja lenyomni a torkán a dolgokat. Egyszerűen csak mellette van. Ennél több nem is kell...

***

Már sötétedett, mikor végeztek a kiállítással. Az eső kicsit csepergett, némán pattogva az óváros macskaköves útján. Nem volt elég erős ahhoz, hogy ernyőt kelljen nyitni, de az esőcseppek hidegen folytak le Sam vékony bőrén. A fiú fázósan húzta össze magán a vékony pulóvert. Márkás, de szinte úgy állt rajta, mintha egy három mérettel nagyobb lett volna két héttel ezelőtt. Az apja nem sokat törődhet vele, ha még egy ruhaméretet se tudott normálisan megsaccolni. Sam nem volt túlságosan vékony, de a legkisebb méretet kellett volna hordania ahhoz, hogy ne nézzen ki úgy, mint egy talált gyerek.

Némán sétáltak Clayyel egymás mellett. Sam annyi mindent akart mondani pedig! Elmesélni, amikor gyerekkorában véletlen leesett a lépcsőn, és véletlen az ép érkező antik kanapé mentette meg az életét. Beszélgetni a kedvenc szineikről, állatokról, álmokról. Amiket már a lelke mélyére temetett, mert nem fog tudni sose kiszabadulni a csend börtönéből. Meg akart nyílni valakinek végre, s úgy tünt, Claynek lesz elég türelme, és megvárja. Az is jó jelnek tünt, hogy a férfi megtanult pár jelet. Habár néhány eléggé elcsúszott, hiszen elég sok gyakorlást igényel a jelnyelv megtanulása.

"Vacsora?" - látta meg a hívogató jelet.

Bólintott. Már a múzeumban érezte, hogy éhes, de nem akarta ezzel zavarni Clayt. A művészetek néhanapján üres gyomrot igényeltek, hiszen néhány szürrealista alkotás egész felkavaró. Az akasztott lány, kockákból megalkotott képe. Vagy a rohadt gyümölcsökből álló gyümölcskosár.