SEGÍTENI RAJTAD | Charles Leclerc |

Prológus

2019. augusztus 5.

Monte-Carlo olyan gyönyörű látványt nyújtott akkor reggel, mint egy van Gogh festmény. A keleti oldalon előbújó Nap éppen a domb mögül próbálta megláttatni magát, ezzel az égboltot és az előttem lévő, enyhén hullámzó tengert is narancsszínűvé változtatta.

Az én lelkemben eközben csak úgy dúlt a vihar, keveredve a megbánás egy enyhe érzésével.

Hibáztattam magam, hisz' nyilvánvaló volt, hogy én hibáztam. Egy pillanatra sem fordult meg a fejemben az a gondolat, miszerint neki is szerepe volt az eddigi legnagyobb, és egyben legfájdalmasabb veszekedésünknek kialakulásában.
Az eszem szerint csak is egyedül vagyok ebben bűnös, a szívem viszont egyre jobban be akarta bizonyítani ennek az ellentettjét.

Nehéz volt még magamnak is bevallani, de valami megváltozott köztünk. A kölcsönös vonzalom, a szoros kötelék kezdett el halványulni a szerelmünkben. Mostanában alig beszélgettünk egymással, szinte minden szabad idejét a barátaival, vagy a szimulátorral töltötte. Ha kérdőre vontam, kiabálva reagált, ha nem érdeklődtem iránta, vádaskodás következett a részéről.

Szerettem őt, teljes szívemből. De elegem lett a folytonos lelki távolságból, ami kísérte a közös életünket. Ameddig neki a Száguldó Cirkusz volt az élete, addig nekem a legnagyobb vágyam ki alakítani egy olyan életet, amiben nem függök másoktól.

Egy lakásban éltünk, egy ágyban aludtunk, mégis olyan volt, mintha több ezer kilométer választana el minket egymástól.

Mindkettőnk életszemlélete az idő elteltével változott, amit a másik részéről elég nehezen fogadtunk be. Ő azt szerette volna, ha minden egyes futamán ott lennék és támogatnám őt lelkileg, de nekem ez nem ment egyszerűen, hiszen egyetemista voltam, a mesterképzésem utolsó félévében jártam, így nem maradhattam ki, amikor csak kedvem tartotta.

Jelenleg pedig ott tartunk, hogy ötödik napja nem tudok róla semmit. Az üzeneteimre sem válaszolt, még arra sem, amelyikben gratuláltam neki a negyedik helyhez.

Yasmine Wojciechowski
Aggódom érted, minden rendben?

Amint lenyomtam a küldés gombot, szinte abban a pillanatban már ott virított a látta szó, de hiába vártam a választ, még percekkel később sem reagált semmit.

Feltehetném magamnak a kérdést; csupán ennyit érdemlek?
A válasz akármennyire is összefacsarná a szívemet, mégis a valóságot tükrözné, és nem azt a hamis illúziót, ami lehetséges, hogy végül hülyét csinál belőlem.

Felsóhajtottam, miközben elléptem a nappali panoráma ablaka elől. Ha ideges voltam, mindig idejöttem és percekig bámultam a körülöttem elterülő várost. Valahogy megnyugtatott, még akkor is, ha utcán rohangáló embereket láttam, akik szinte egymást fellökve próbáltak utat törni maguknak.

Most azonban még ez sem segített. Egyszerre voltam dühös és kétségbeesett; halvány fogalmam sem volt arról, hogy mégis miért próbál Charles el lökni magától - mert pontosan ezt teszi. A folytonos kiabálásával, a nemtörődömségével, egyre inkább azt érte el, hogy meneküljek ebből a kapcsolatból. De azok az emlékek, amiket átéltünk együtt mindig itt marasztaltak, mellette, akármennyire is volt ez mostanában egyenlő a kínszenvedéssel.

Ennek ellenére, mi értelme van az egésznek, ha ő láthatóan semmit nem tesz meg érte?

Ez volt a legrosszabb benne - az utóbbi hónapokban akármennyire is igyekeztem mindent rendbe hozni, mostanra úgy éreztem egyszerűen nincs miért tovább hajszolni magam. Egyre inkább kezdett a kezemből kicsúszni az irányítás, ezen pedig Charles hozzáállása sem segített.