Lehet, hogy valójában nem is a túlgondolás miatt írom ezeket, hanem azért mert egy hülye netflixes sorozatba képzelem az életem. Amiben igazából semmi érdekes sincs. Túlreagálok mindent. Olyan ez az egész, hogy tudom, hogy nincs semmi mentális problémám, mégis keresem őket, addig-addig amíg meg nem teremtem. Így voltam az anorexiával, a szorongással, a depresszióval ami később átalakult bipolaritássá. Szerencsére már leküzdöttem őket. Habár elég sokáig tartott, hiszen nem realizáltam hogy ezek fentállnak az életemben. Irigylem azokat a szerencsés emberek akiknek nem kell megbírkózniuk a túlgondolás gyötrelmeit. Lehet, hogy nekem a túlgondolás a mentális betegségem.. ilyen létezik? Vagy ezt is csak kitalálom?
Na igen.. ilyenekről szoktunk a barátnőmmel is beszélni. Ő is túlgondol minden szart. Egymásnak teremtettek minket. De az az igazság hogy nem mindig beszéljük át ezeket és mindketten megbolondulunk. Komolyan nem értem és az a baj, hogy ezt el sem tudnám olyannak magyarázni aki nem küzd ugyanezzel... igazából én sem igazán küzdök vele.. inkább csak úgy van.
Néha szeretem csak ugy elengedni a bajokat. Mintha repülnék! Elgondolkodok azon, hogy milyen jó élni, hogy milyen jó, hogy ilyen szép kék az ég, hogy milyen szép zöld a fű. De valójában ez kivülről csupán egy tizenéves lány aki széttárja kezét és lassan forog és majdnem mindent lever a polcokról vagy éppen eltarol valakit.. Általában az ilyen állapotok a boltokban törnek elő, amikor màr nem birok az öcsém után futni, aki persze le akarja szedni az összes csokit/ almalevet a polcról. Olyan mintha drogfüggő lennék, drog nélkül...
