Kérsz egy rövidet?

S z é l c s e n g ő

52 hét - 52 novella kihívás miatt készült; a kihívást csúnyán elbuktam, mert nem írtam minden héten, de ez az egy gyöngyszem elkészült. :3
Fogadjátok szeretettel! :3

Szél egy nap tett egy kis kitérőt.

Végigsimított az elhagyatott családiház oldalán - vonzotta a hely. Élvezte, ahogy a leereszkedő Nap narancs fénye megpihen rajta. Érezni vélte melegét. Később megpörgetett néhány tornácon szunnyadó falevelet, vékony fémcsövek közt slisszant át, megszólaltatta a harangokat, átfütyült a lyukakon.

Ismerős csipkefüggöny redőit libbentette magasba, hogy aztán a benti zongorán hasaljon végig, leporolja a hangszert. A tárgy tulajdonosai nem voltak gondos gazdák. A billentyűzet szabadon adta át magát a lassú enyészetnek: festése megkopott, hangja eltorzult. Szél lustán nyomogatta a billentyűket, mert szerette a különös kavargást, amit a disszonanciájuk keltett benne.

A figyelmét a sarokban felejtett zenedoboz vonta magára. Közel libbent, pókhálót hajtott el a viseltes balerina porcelán hajáról. Szomorúan konstatálta, hogy a kecses hölgy magasba nyúló karja letörött és el is veszett, pusztán egy üreges csonk maradt a helyén. Szél együttérzett a sérült alakkal. Bizonyos pillanatokban ő is karok nélküli torzónak tartotta magát. Hiányzott egy megmagyarázhatatlan részlet - simogatta a szépen metszett arcot, a lehunyt, rajzolt szempillát. Villanásnyi időre, mintha meglátta volna, mintha pontosan el tudná képzelni a doboz eredeti tulajdonosát. Lassan megpörgette a balerinát. A csilingelő dallam hangról hangra kelt életre, megtöltötte a szoba fojtogató csendjét.

Szél nem bírta a némaságot - amerre járt, zajt csinált. Nem tehetett mást, hisz erre sarkallta a természete. Mégis vonzotta a ház, melyben évek óta nem daloltak, nem muzsikáltak, nem csörömpöltek, nem vitatkoztak és nem nevettek. Persze az élet így is megvetette benne a lábát: a sarokban például kaszáspók figyelte hálója pendüléseit.

Szél ezután a padlón fetrengett, heverészése közben tanulmányozta a napfény lassú menetelését a deszkákon. Egynémelyik faléc kísértésének nem tudván ellenállni, nyikorgások hangjait csempészte lusta unalmába. Felsóhajtott, nyújtózott, majd az ajtórés alatt surrant tovább.

A folyosón szétszórt, megsárgult újságpapírok alá kúszva folytatta útját. Némelyik lapot a magasba lökte, vagy félrehajította, mások alá rövid életű barlangokat, alagutakat fújt. Megkerült egy árván maradt, ülés nélküli széket, mely Szél mozgolódása nyomán bánatos billegésbe kezdett. Régről emlékezett erre a székre. Ismerte eredeti helyét, lassú, ide-oda koppanó játékát.

Szél a tornácra ért, ahol megtorpant, a magával hozott porpamacsok kifulladtan estek a lábaihoz. Egyenként simította végig a faléceket, kikutatta a vésetek helyét, melyek annak idején a növekedését dokumentálták. Minden vonal és hasíték mélyen a lényében élt.
Ijedten nyögött fel. Fájdalmában utolsó állomásához dübörgött, felkavarta a szomorúfűz nehéz lombozatát. Bizonyosságot akart szerezni, így megérzésére hagyatkozva, de pontos cél nélkül lődörgött a fa körül. Lába egyszercsak egy régi fotóba akadt, mely a vastag gyökerek közé esve aludta csipkerózsika álmát. Várta, hogy felébresszék. Szél érte nyúlt, leporolta őt, miközben maga is mélyálomból úszott a valóság pereme felé.

Az arcok megbénították. A csend újra fojtogatni kezdte lényét, összenyomta valóját. Ereje kifutott alóla és a fűre rogyott.

Ő volt az. A megtalált fotón ő mosolygott. Szülei ölelésében nyugodott, akiktől meleg szeretetet, drága duruzsolást, nevetéseket kapott. Zajok és dalok sokasága zsongott körülötte. Aztán jött az a nap, leesett a fűzfa ágára kötött hintáról, és az édes mormogásokat elnyomta a mindent kitöltő, fehér némaság.

A házuk pedig szélfútta, szellemjárta hellyé változott.

Keservesen kiabált, míg hangjai el nem vesztek a fölé tornyosuló, éjjeli viharban.

***

Szél egy napsütötte délutánon megcirógatta az elhagyatott családiház ázott faléceit, majd átfütyült a szélharangon.
Nem tudott elmenni az épület mellett, valamiért vonzotta a hely...