Novellák és Benyomások

Halottak Napja

Vízió egy jövőbéli halottak napi temetőlátogatásról. Ihletet a Ready Player One és a Sword Art Online adtak. Egy írástechnikai tanfolyam elején írtam, nyaralás közben. Sajnos a tanfolyamot sosem fejeztem be.
Befejezve: 2014. júl. 7.

2088. november 1.
Éppen a szobámban ültem és a házimat írtam, amikor halk kopogtatás után belépett apám, acélszürke sisakját szorongatva.

- Gyere – mondta, majd ki is ment. 

Egy sóhaj kíséretében félretettem az új holotáblám amin a matekházim csináltam, majd levettem a saját sisakomat a polcról. Apáméval ellentétben az én VirtuCap-emet mindenütt karcolások borították a folytonos igénybevételtől és ide-oda hurcolástól. Iskolában és otthon egyaránt használtam, így nem fordítottam nagy gondot a tárolására. Általában csak bedobtam a táskámba mielőtt suliba indultam, kész csoda hogy most eszembe jutott feltenni a polcra. Csendben kimentem a nagyszobába, ahol anyám már előkészítette az elosztót a gépeinkhez. A húgom még nem volt itt, ezért gyorsan lehuppantam a fotelbe, mire anyától kaptam egy rosszalló pillantást. A húgommal folyton összevesztünk azon, ki üljön a nappali egyetlen foteljában; a viták végén általában én húztam a rövidebbet, Brigi pedig megúszta egy „Gergő, engedd oda"-val anyutól. Ezúttal mindenképpen enyém lesz a hely, határoztam el.

- Na, Gergő az az én helyem! – Brigitta jelent meg az ajtóban, mögötte apám, aki közben már a fejére húzta a sisakot. Volt egy másik sisakja is, egy vörös, amit a munkájához használt, ehhez voltak hozzárendelve az adminisztrátori jogai. Az enyémhez hasonló szürke darabot csak ünnepnapokon vette elő, például most, halottak napján. Apám a Nagy Digitalizáció előtt temetkezési vállalkozó volt. Fiatalkorában maga ásta ki a sírokat a város temetőjében, majd a ceremónia végeztével eltemette a halottat. Aztán a digitalizálás, habár későn, de a temetőket is elérte. Most már bevett szokás a halottnak a virtuális világban emléket állítani, így apám, a legtöbb kétkezi munkással együtt áttért a nehéz fizikai munkáról a programozásra, és manapság a virtuális emlékállítással foglalkozik. Persze néha még ki kell mennie a temetőbe, de már csak az igazán vagyonosok engedhetnek meg maguknak valós temetést. Ezek után nem meglepő, hogy utálok belépni a temetőzónába halottak napján. Gyakorlatilag ez Apa munkahelye.

- Bocs hugi, de most én ülök itt.

- Nem ér, apa miért nem nekem szóltál előbb? – megkönnyebbülten sóhajtottam, végre nem én leszek a bűnbak. Apám, ellentétben velem, a kitörni készülő hisztire gondolva sóhajtott.

- Üljetek le, mindketten! – kapcsolódott be anya, sikeresen átvéve az irányítást. Szerencsémre Brigi egy szó nélkül a kanapéhoz ballagott.

- Oké, mehet? – kérdezte, mire Brigi és én feltettük a sisakunkat. Lejjebb csusszantam a fotelben, nehogy véletlen a földre essek amíg a virtuális térben tartózkodom.

- Mehet, anyu.

- Jól van, kapcsolom – mondta, majd bepötyögött valamit az apró központi notebookba, felkattintott egy kapcsolót aztán felvette a sisakot és lefeküdt a neonzöld gumimatracra, amit korábban odakészített magának. 

Sűrűn pislogva vártam, hogy az átvitel véget érjen. Még éreztem, ahogy a valós testem elernyed, mielőtt elvakított a fény. Körülbelül fél perc múlva az ismerős fehér folyosón találtam magam, kis családom társaságában.

- Mindenki egyben van? – kérdezte apám, mire mindenki átmozgatta virtuális testét. 

Hiába volt már fejlett, így biztonságos az idegi-alapú irányítás, azért még előfordulhattak apró hibák. A nagynénikémet egyszer úgy kapcsolta be a rendszer, hogy nem látott semmit. Pechére épp egy tanfolyamon vett részt és már nem volt ideje újrakapcsolódni. Még jó, hogy éppen elméleti oktatáson volt és csak hallgatnia kellett az előadást - nem lehet valami könnyű vakon akupunktúrás kezelést végezni.