beyond

THREE

Felkelni, hogy aztán az iskolapadban rohaszthasd az agysejtjeidet úgy röpke nyolc órán keresztül alapjáraton is fájdalmas, nem hogy amikor még jól be is rúgtál az előtte lévő este. Bár sosem voltam az a típus, akinek különösebben problémái lettek volna a másnappal, de már a szemem nyitogatásakor éreztem, hogy na, itt azért még bajok lesznek.

Redőnyök hiányában a nappali óriási ablakain keresztül csak úgy tűzött be a nap, én pedig hunyorogva, a száraz torkom miatt köhögve fordultam majdnem le a kihúzott kanapéról.

Szenvedhettem egy pár percig, csak hogy végre levegőhöz is jussak, s egészen addig míg nem sikerült leállítanom ezt a reflexemet – tudnom kellene a nevét, múlt héten tanultuk bioszból –, észre sem vettem, hogy mennyire kihalt is a ház.

Meg miért voltam félmeztelen?

A telefonom sem volt meg.

A kanapén is biztos, hogy nem egyedül aludtam, de akkor meg kivel?

Valószínűleg ha mellettem valaki nagyon erősen fülelt volna, akkor még az agytekervényeim kattogását is meghallhatta volna. Mit ne mondjak, számomra a képszakadás sem volt egy gyakori manőver, de volt egy érzésem, hogy most aztán sok minden kiesett.

Addig még minden megvolt, hogy Mashiho haza zavart mindenkit rajtunk, meg a japánokon kívül, de onnantól eléggé foltosak voltak az emlékeim. Emlékeztem arra, hogy éjfél környékén még benyomtam egy zacskós levest, valamiért a kádban ülve, és nagyjából etájt küldtem anyukámnak az sms-t, hogy mégis itt alszom, de azon kívül minden ki volt esve.

Baszki, hol a telefonom?

Sajgó homlokkal lépkedtem keresztül a padlón heverő random ruhadarabokon(?), majd ahelyett, hogy megkerestem volna közöttük a pólómat, inkább a kanapé támlájáról felkaptam a pokrócot, és magam köré tekertem.

Első állomásom a konyha volt, mert bármennyire is jól esett volna egy arc mosás, vagy egy hideg vizes zuhany, a torkom folyadékért könyörgött. Szerencsére a telefonomat meg is találtam ott töltőre kötve. Kíváncsian oldottam fel a képernyőt, csak hogy gyorsan lecsekkoljam mennyi az idő – erős gyanúm volt, hogy a többiek leléptek a suliba nélkülem –, de az a tömérdek mennyiségű értesítés, ami fogadott, teljesen ledöbbentett.

És amúgy csak hat óra huszonkét perc volt.

Volt egy halom üzenetem mondhatni mindenkitől, meg pár nem fogadott hívásom négy órával korábbanról. Azt sem tudtam hol kezdjek neki az olvasgatásnak, az igazat megvallva, a fájdalomtól még eléggé összefolytak a betűk a képernyőmön.

Harutótól volt pár macskás mémem, Hitomi valamiért kakaotalkos matricákkal bombázott tíz percen keresztül az éjszaka közepén, Doyoungtól csak annyit kaptam, hogy hú, idefigyelj, ez oltári lesz. Gondolom folytatni akarta volna, aztán valamiért ez nem történt meg.

Jihoontól és Hyunsuktól viszont ijesztően sok olvasatlan üzenetem volt. Mindkettő nagyjából ugyan azzal a tartalommal is rendelkezett, azzal a különbséggel, hogy Jihoon minden második szó után megnyomta a küldést, míg Hyunsuk volt képes összetett mondatokkal fogalmazni.

jihoon

baszki

nagyon kivagyok

kurvára nem kellett volna otthagynunk

nagyon ki voltál

és doyoung nagyon menni akart

én meg még sem hagyhattam hogy egyedül menjen

és akkor már jött hyunsuk is

meg ugye mashiho

és akkor már jött mindenki

és most nagyon kivagyok

gecire mindjárt kiborulok itt

nagyon sajnálom

hogy ott hagytunk

nagyon nem kellett volna

geci

azt sem tudom hogy megyünk suliba

én kurvára nem hagyhatok ki egy napot sem

főleg nem azért mert buliztam

yedam

hívj fel

ha felkeltél

Meglepő, ha azt mondom, hogy nem értettem semmit ebből? Szerintem nem. Mert fogalmam sem volt, hogy mi az ami ennyire vonzotta éjszaka közepén a részeg Doyoungot, és volt eléggé nagy örültség ahhoz, hogy Jihoon apai ösztöneit bekapcsolja. Na meg eléggé érdekes ahhoz, hogy mindenki mást is magával rántson. Sajnos Hyunsuk összeszedetebb üzenete sem mondott sokat.

hyunsuk

Valószínűleg ezt már csak reggel fogod látni, ami már túl késő, de Jihoon itt bőg mellettem, like, konkrétan bőg, mint egy három éves, mert bűntudata van, amiért ott hagytunk, szóval nagyon szépen kérlek, hívd fel, amint lehetőséged van rá. Fogalmam sincs mikor érünk vissza, lehet innen egyenesen a suliba megyünk, már ha megyünk. Mashiho azt üzeni, hogy az íróasztala felső fiókjában van egy pótkulcs. Ja, mert amúgy rátok zártuk a házat.

Rátok..? Túl korán volt, és én túlságosan másnapos voltam, hogy a történtek bármiféle érzelmet kiváltsanak belőlem, vagyhogy egyáltalán felfogjam a tényt, miszerint hat barátom is képes volt egyszerre magamra hagyni, az elmondottak alapján totál kész állapotban.

Vízre volt szükségem.

Csak egyszerűen bedugtam a fejem a nyitott csap alá, az sem érdekelt, hogy több jutott az orromba, mint a számba. Felfrissített.

– Ennyire szomjas vagy? – szólalt meg hirtelen valaki a helyisége bejáratából, amitől annyira megijedtem, hogy bele is vertem a halántékom a mosogatóba. Nagyon reméltem, hogy nem valami angyal jelent meg előttem, hogy magával vigyen a mennybe, mert hogy állítólag egyedül tartózkodtam a házban, és a szellemekben meg nem hittem. És meg voltam győződve róla, hogy Mashiho macskája nem tud beszélni.

De szerencsére – sajnos? – nem egy angyal állt a konyhapult másik végén, hanem Asahi. Ráadásul, egy száll alsógatyában, nedves hajjal, egy törülközővel a nyaka körül.

Nagyot kellett nyelnem. És nagyon próbálkoznom, hogy ne mérjem végig túl feltűnően. Ez nem igazán sikerült.

A szemeim egyből elkerekedtek, miként Asahi mellkasát borító lilás foltokra tévedtek. Mert biztos voltam benne, hogy azokat én alkottam, de közben meg levert a víz, mert erről egyáltalán nem volt semmi emlékem.

Riadtan tokásítottam be, hogy a saját felsőtestemet is leellenőrizzem, de ott csak még több, még nagyobb, még sötétebb foltokat találtam.

Megint nagyot kellett nyelnem.

Hirtelen a földön heverő ruhakupac értelmét nyerte.

Csak azt nem vágtam, hogy mióta tartották a többiek jó ötletnek, hogy egy házban kettesben hagyjanak Asahival.