A múlt fogságában

TALÁLKOZÁS

Szóval egy kis változás történt. Inkább fogalmazás ügyileg, mint sem a történetet figyelembe véve. Nem muszáj újraolvasni, bár szerintem érdemes.

1.fejezet

A tikkasztó meleg elől mindenki a házakba menekült. Szinte minden zaj elhalkult. Csak a tücskök, már-már idegesítő, ciripelése és a szellő lágy susogása hallatszott. Péntek délelőtt tíz, a hőség már ekkor is elviselhetetlen volt. Az iskolákban ülő diákok minden erejükkel próbáltak a tanárra figyelni, de tekintetük hol a faliórán, hol az ablakon túl járt. A mutatók csak kattogtak és kattogtak, hipnotikus zenéjük már-már álomba ringatja hallgatóit. De ekkor... végre megszólalt a megváltást hozó csengő szilánkjaira törve a lusta csendet. Nevetés, kiabálás, a székek csikorgó zaja, rohanás. A gyerekeket mintha puskából lőtték volna ki, könyveiket táskájukba dobálták és rohantak az ajtóhoz, s megpróbáltak a nagy tömeg ellenére minél előbb kiszabadulni a teremből. Csak egyikük állt fel lassan, mit sem törődve a többiek kiabálásával indult kifelé. A hangzavar abbamaradt, a diákok megálltak, s előző kedvüket félredobva oldalra álltak és utat engedtek az osztályból kilépő fiúnak, aki gondolataiba merülve ballagott kedvenc menedéke felé észre sem véve a körülötte kialakuló légüres teret. A feszültség már szinte az eget verte. A diákok illanásaiból látszott, hogy nem tiszteletből, hanem félelemből álltak el előle. Remegtek, némelyikük már csak a szekrénybe, vagy barátjába kapaszkodva volt képes megállni. Mégis, nem tudtak nem rá nézni. Az átlagnál magasabb termete, széles vállai, kidolgozott izmai már így is feltűnővé tették. Szép metszésű arcával, hollófekete hajával és különleges, ezüstszürke szemeivel egyenesen ellenállhatatlan lett volna, ha... Ha ez a ragyogó tekintet nem sugárzott volna mérhetetlen magányt és ridegséget a világra. A hátán lévő tetoválásról páran – akiknek elég bátorságuk volt hozzá – kérdezgették. Nem sok sikerrel. Az egész világon talán ez volt neki a legnagyobb kincse, mert ha csak egy rossz szót is mondtak róla elpattant nála a cérna. Egy egyszerű ember nem érthette, hogy lehet egy tetoválás ilyen fontos bárkinek is. Egy farkast ábrázolt, s ahogy a jobb lapockáján mászott fel, olyan volt, mintha egyenesen a fiú nyakára támadt volna. Csodálatos volt maga az állat is, de vörös szeme borzongást keltett abban, aki rátekintett. Bár lehet, hogy ezt nem is maga a bőrbe vésett minta, hanem az azt viselő számlájára lehetett volna inkább írni.

Az útja a folyosók kacskaringó útvesztőjén át az emelet legmagasabb pontjára vezetett. Egy lezárt ajtóhoz érve kulcsot vett elő. Kinyitotta a zárat és kilépett a tetőre. Ez volt a saját, külön bejáratú búvóhelye. Itt senki sem zavarhatta meg önkéntes magányát. Az iskola vezetése a diákok elől lezárta veszélyessége miatt az ide vezető ajtót, de neki sikerült orvosolni a problémát – besurrant a gondnoki irodába és elcsente a pótkulcsot egy másolás erejéig. Az akció után simán visszacsempészte az eredeti példányt a helyére.

Szomorúan, nagyokat sóhajtva lépete át a küszöböt. Általában akkor jött ide, mikor magányra vágyott és nem akart senkit sem a közelében látni. Tehát szinte minden szabad percét itt töltötte. Tudta, hogy itt senki nem fogja zavarni, mert az ajtót lezárták. Benne volt a házirendben, hogy aki kimerészkedik oda, súlyos büntetésre számíthat. Mintha ez őt annyira érdekelné! Nem olyan fiú volt, akit egy kis fenyegetéssel el lehetett ijeszteni. Nem tartott senkitől és semmitől. Ha valamit a fejébe vett, azt mindig végig is csinálta. Minden körülmények között kitartott mellette. Persze ha rosszra fordultak a dolgok, akkor sem esett kétségbe. Kidolgozott izmai és erős testalkata sem csak a látszat kedvéért voltak. Nem mintha edzőtermekbe járt volna. Elég volt neki az a sok utcai verekedés, amikben részt vett. Ha nem az iskola tetején ücsörgött, akkor rend szerint az utcákat járta. Azaz nem csak nap közben, de este is így volt. Szinte csak annyi időt töltött otthon, amíg lezuhanyozott. Nem szeretett egyedül lenni abban a nagy lakásban. Rossz emlékeket idézett fel benne. Olyanokat, amiket inkább el akart felejteni. Azonban a lelkiismerete nem hagyta, mert bennük szerepelt az a személy, aki a legfontosabb volt számára, és akit soha többé nem láthatott.

Az idő gyorsan telt, míg a fiú csak üldögélt a földön, hol az eget, hol pedig a messzi látóhatárt bámulva. Egyszer viszont minden jónak vége szakad. A csengő megszólalt és nem volt mit tenni, indulnia kellett. Bár oda se figyelt az órákra, mindig bement. Miért? Egy ígéret kötelezte. Egy álom mely másé volt, de miatta nem teljesülhetett. Pedig olyan egyszerű volt:,,Egy hétköznapi iskolába szeretnék járni, s egy hétköznapi életet szeretnék élni azzal az emberrel, aki a legfontosabb nekem." Akárhányszor erre gondolt mindig összeszorult a szíve. Ahogy az osztálya felé haladt két lányt izgatott sugdolózására lett figyelmes. Nem érdekelték a lányok. Feleslegesnek és kellemetlennek tartotta őket, akik nem tudnak egész nap mást csinálni, mint pletykálkodni és mindenfélét össze-vissza hazudozni. Most is simán elment volna mellettük, de a téma felkeltette az érdeklődését.

– Hallottad, hogy új diák érkezik a 2/C osztályba? Olyan mázlisták!

– Fiú vagy lány?

– Szerinted, ha lány lenne, akarnám a mi osztályunkba? Nálunk szinte csak lányok vannak. Mindegy, különben meg fiú. Ha jól tudom, a harmadik órában érkezik meg. Már az első osztályban is velünk kezdett volna, de balesete volt és kórházba került. Nemrég engedték ki. Addig könyörgött, míg az orvosok beleegyeztek, hogy iskolába jöhessen.

– Szegény. Legalább jól néz ki?

– A hallottak alapján kész főnyeremény, de mást én se tudok róla.

– És mi a neve?

– Ha jól emlékszem Ascher Phantasm.

A fiú megrezzent. Ismerős volt a név. Valahol már hallotta. De hol? Talán gyerekkorában, bár akkorról nem sok mindenre emlékezett vissza szeretettel. Igen, biztos ezért nem emlékszik. Majd miután ezt letisztázta magával a két lány mögé lépett. Az egyikőjük, ha jól emlékezett az iskola újságírója volt, Miu a 2/B osztályból. A másik a lány barátnője és osztálytársa Anne.

– Ó... Ez igen érdekesnek hangzik. – a lányok moccanni se mertek. A fiút ez nem zavarta. Csak lustán felnézett az égre és halványan elmosolyodott. Változások szele borzolta össze fekete haját.

Sziasztok!
Tény, hogy az első rész kicsit lapos, de lesz azért itt majd bonyodalom. 
Az iskolatípus egy kicsit kevert lesz, valamit itthonról veszek ki, valamit a japán sulikból. (Le se tudnám tagadni, hogy mennyire odáig vagyok az animékért és a mangákért.)
Ha valakinek ötlete van ne habozzon leírni, ugyanis ez az egész még annyira az elején van, hogy talán még bele is tudom építeni az ötleteket.