Út a szabadságba

2.fejezet

Egy szokásos nap a palotában. Mindenki fel-alá rohangál, a folyosók gyors léptek neszétől hangosak, időnként a szolgálók összesúgnak, majd sugárzó mosollyal haladnak tovább. De valamiben mégiscsak más volt ez a nap. Egy előre be nem jelentett eljegyzési vacsora volt készülőben, amit addig a királyon kívül senki sem tudott. Susmorgás mindig is volt, pár szolgáló elmélete is napvilágra került, de senki nem tudhatta mi igaz ebből és mi nem.

Lydia az arcát édesen cirógató napfényre kelt, nem pedig a szobalány hangjára. Ennek megfelelően kedvére tudott még nyújtózkodni, kibámulni az ablakon és a kinti sürgés-forgást figyelni. A kert gyönyörű és rendezett volt, mint mindig. A rózsakert gyönyörű színekben pompázott, az illatok is pompásak lehettek. Mintha csak direkt erre a napra hajtotta volna ki legszebb virágait.

Miután kiheverészte magát, felpattand, de abban a pillanatban már be is futott a szobalány.

-Jó reggelt kisasszony! – mosolyodott el és a pavilonra akasztotta az aznapi ruháját. Ünnepélyesebb volt, mint általában.

-Izgatott esetleg a mai nap miatt? Sokak szerint csak egy szokásos mulatság, sok herceggel, akik kegyedet jöttek körül legyeskedni.

-Mindez szép és jó, de kétlem, hogy csak miattam jöttek volna. – zárta rövidre a témát. Nem akart erről beszélgetni, sokkal inkább kívánt kiszabadulni és figyelni az előkészületeket. Na, meg a bátyján csüngni egy picit, aki erre az alkalomra haza látogatott.

A lány hamar ráaggatta a ruhát és a kiegészítőket, haját is megigazgatta, majd kivonult a helységből. Pár perc telhetett csak el – amit Lydia a tükör előtt töltött – mire kopogtattak és nyílt is az ajtó. Reth lépett be, teljes pompájában, katonáskodása alatt megszerzett kitűntetéseiben díszelgő öltözetben. Elég volt karjait széttárnia, a húga gondolkodás nélkül rohant hozzá.

Évek teltek el, mióta utoljára látták egymást. Három év volt köztük, gyerekkorukat szerencsésen együtt töltötték többnyire, emiatt nagyon erős testvéri szeretet fűzte őket egymáshoz.

Felpillantva kezdte fürkészni bátyja vonásait, hogy meglássa, mennyit változott. Még mindig látható volt a huncut, gyerekes vigyor az arcán, de alakja megváltozott. Férfivá érett, viselkedése is komolyabb lett. Nem az a Reth volt, aki évekkel ezelőtt katonának állt. Egy sokkal érettebb, felelőségteljesebb férfi lett.

-Hiányoztál, tökmag. Semmit sem változtál. – mosolyodott el kedvesen bátyja.

-Na, megszólalt. De még mindig emlékszem, hogy pókerben nem egyszer győztem le a mesterem. – vágott vissza szélesedő vigyorral.