The one that got away ( 91 days Angelo Lagusa x Oc)

1.rész

1928. Június

Szikrázó napsütés zavarta a főútra való kilátásomat. Hunyorogva dőltem előrébb majdhogynem a kormányra feküdtem, hogy jobban láthassam a kanyargó utat. Még most is a lelki szemeim előtt lebegett a félelemtől megrökönyödött férfiarc, amiért pisztollyal hadonászva szállítottam ki a járművéből, de ha egyszer vészhelyzet volt... Nagyot sóhajtva próbáltam könnyíteni a lelkiismeretemen s szemeim az anyósülésen pihenő piszkos fehér borítékra terelődtek. Van még időm ugye? Néhány órán belül elérem az óceán partját, ahová ő is tart. Idegesen tapostam a gázpedálra s remegő kezeimmel igyekeztem az aszfalton tartani a négykerekűt. Nem mondom kissé vakmerően száguldoztam annak ellenére, hogy nem rég tanultam meg vezetni és közel sem számítottam jó sofőrnek, de Angelot utol kell érnem, ha törik, ha szakad. Halvány mosoly kúszott fel arcomra, ahogyan eszembe jutott a grafit szürke hajú barátom, aki megtanított vezetni és aki az első találkozásunk során elütött. Mint ne mondjak, ő sem büszkélkedhetett a vezetési tudományával.

1928. Március

- Mondja Mr. Rogers nem kaphatnék legalább egy napi bért? Kérlelő szemekkel próbáltam hatni az előttem álló kopaszodó bolttulajdonosra, de csak fejvakarás volt a válasz.

- Sajnálom Miss. Catalani, de nem tehetek kivételt. A próbaidő az próbaidő. Legkorábban az első hét lejárta után tudok Önnek fizetést adni.

- Rendben van. Tettem fel megadóan a kezeimet s hátra vonultam a dolgozóknak fenntartott öltözőszobába. Felakasztottam a fehér kötényemet a fogasra majd a megpakolt bőröndöm után nyúltam, pénz hiányában a hotelből is kidobtak, ahol már egy hete tartózkodtam.

- További szép estét! Intettem búcsúzóul a vegyesbolt tulajának, aki még a kasszában lévő pénzzel babrált.

- Önnek is kisasszony! Holnap reggel várom. Már ha még életben leszek, forgattam szemeimet úgy, hogy ne láthassa Mr. Rogers. Semmilyen rossz benyomást nem tehetek különben a végén még új eladó után néz én meg végleg utcára kerülök.

Nos, hát akkor keressünk valami helyet, ahol meghúzhatom magamat éjszakára gondoltam keserűen mosolyogva látva az egyre elnéptelenedőbb főutcát. Céltalanul vittek a lábaim a széles járdákon s sóvárogva nézelődtem be a megvilágított szobákba. A lakók fényárban fürödhettek, az asztalt körbe ülve beszélgettek miközben jóízűen fogyasztották a vacsorájukat s egy cseppet sem gondoltak a külvilágra, amiben én reményvesztetten vándoroltam. Habár belegondolva szinte mindig is a külvilágba tartoztam...már a születésem óta. Az anyám lemondott rólam miután a világra hozott, az apámról meg világ életemben nem tudtam egy árva szót sem. Noha ennek ellenére sem volt veszve minden, szerencsémre egy igazán bájos házaspár fogadott örökbe rögvest miután megtudták, hogy elárvultam. Egyáltalán nem bántam, hogy nem a vér szerinti szüleim én akkor is őket tartottam az édesanyámnak és az édesapámnak. Tulajdonképpen normális szerető családban nőhettem volna fel és most nem kellene a sötét ködös utcákon bolyonganom, ha a sors nem szólt volna közbe kilenc évvel ezelőtt. A szüleim autó balesetet szenvedtek s mindketten életüket vesztették. Az apám orvoshoz akarta vinni az anyámat, mert rosszul lett az éjszaka folyamán. A mai napig sem tudtam elfelejteni azt a bizakodó félmosolyt az apám arcán és az utolsó szavait, amiket hozzám intézett: Nemsokára visszajövünk! Feküdj addig vissza Luna! Soha többet nem láttam őket, legközelebb már barátságtalan dörömbölésre riadtam fel s egyenruhás alakok masíroztak be a lakásunkba majd valamelyikük közölte, hogy a szüleim meghaltak a kórházba vezető út során, a kocsi az egyik kanyarban megcsúszott a jeges úton azután egy fának csapódott. Hiába ragaszkodtam foggal körömmel a családi házhoz végül megelégelve zokogásomat az egyik rendőr felkapott és az udvaron berregő kocsiba rakott. Egyedül a plüss nyulam maradt meg emlékeztetőül a szüleimre, amit még a negyedik születésnapomra kaptam tőlük, na meg egy kép, amit a temetés után sikerült elcsennem a régi szobámból.